Szabadság

1.0lélekmozsárhttps://lelekmozsar.cafeblog.huedithttps://lelekmozsar.cafeblog.hu/author/edit/SzabadságA Waldorf-pedagógia központi témája a szabadság. Ennek helytelen értelmezése és alkalmazása, ami pl. szabadosság formájában vagy cél- és következménynélküliségként jelenik meg, sokszor képezi kritika tárgyát a Waldorf iskolák felé mind az intézményen belül, mind pedig külső szereplők részéről. Mire való a szabadság? Szerintem arra, hogy annak terében az emberi kapcsolatok kibontakozhassanak, hiszen leginkább kapcsolatainkon keresztül, és az azok során szerzett tapasztalatainkon át vagyunk képesek tanulni. Ahogyan Peter Senge megfogalmazta: „A tanulás lényege maga a kapcsolat. Emberi kapcsolatainkon keresztül vagyunk képesek világunk valódi megértésére.” A szabadság azonban nem alakul ki csak úgy magától. Könnyebb megmondani, hogy mi nem a szabadság, mint azt, hogy mi is az. Azt nem nevezhetjük szabadságnak, ha nem teszünk semmit, hanem parttalanul hagyjuk sodródni az eseményeket. És azt sem, ha mindenki mindenbe mindig beleszólhat. A szabadság a determinizmus ellentéte, ebből fakadóan leginkább az itt és most-hoz, a jelennek megfelelő adekvát cselekvéshez van köze. A szabadságot sok minden gúzsba köti és megöli, így a birtoklás is. Ha pl. azokkal a birtokomban levő tudáskészletekkel lépek be a kapcsolataimba, amik máskor és máshol működni szoktak, akkor már nem ott és akkor vagyok, hanem máshol és máskor. Ez persze korántsem azt jelenti, hogy nem szabad előzetes tudást felhalmoznom, csupán azt, hogy a kapcsolati térben nem ennek kell a fókuszban lennie, hanem a másiknak. De egészen biztos, hogy a gyengeség és a gyávaság is ellenségei a szabadságnak. Ahhoz, hogy valóban a jelenre legyünk képesek reagálni, és a jelent ne az elmúlt történések vetítővásznaként használjuk - ráadásul tudattalanul -, szükségünk van néhány feltételre. Hú, hát ez visszaolvasva, elég elméleti megközelítésnek tűnik! És mennyire nehéz is így cselekednünk a mindennapok taposómalmában és a rögzült beidegződéseink ellenében... Nézzük azért ezeket az - elsősorban belső - feltételeket. És ez már Waldorf-iskolás tapasztalat a javából, sok-sok mögöttes rossz megoldással, és néhány jóval is. 1. Kíváncsinak kell lennem a másikra, és ettől a kíváncsiságtól hajtva képesnek kell lennem odafordulnom hozzá. Sőt, nem elég pusztán odafordulnom, hanem időnként egészen oda is kell mennem, ahol a másik van - egy tanár-diák vagy segítő-kliens kapcsolatra ez különösen igaz -, különben félő, hogy sosem fogunk találkozni. 2. Félre kell tennem magamat az összes beidegződésemmel és előítéletemmel együtt. A másik élő és szeretetteljes tükrévé kell válnom. El kell tudjam viselni, hogy nem tudom pontosan, hogy mi fog történni, és késznek kell lennem kibírni a másikat is az ő másságával együtt, ami időnként kifejezetten nehéz (más a ritmusunk, habitusunk, másként nézünk a világra). 3. Késznek kell lennem azt megtenni, amit akkor és ott helyesnek gondolok. Ezzel együtt késznek kell lennem arra is, hogy elfogadjam, hogy lehet, hogy hibázni fogok, amit majd jóvá kell tennem. 4. Képesnek kell lennem hallgatni az intuíciómra. Ehhez nyitottság és üresség kell, valódi oda-hangolódás. 5. És hát kell némi fantázia, hogy amit az intuícióm sugall, azt hogyan fordítom át konkrét szavakba, pár-beszédbe vagy cselekvésbe ebben a konkrét helyzetben. 6. Végül pedig képesnek kell lennem reflektíven visszatekinteni erre a helyzetre, és ha szükség van rá, akkor legközelebb korrigálni. 7. Ja, és fel kell tudnom ismerni, ha segítséget kell kérjek. Ezeken a belső feltételeken kívül természetesen a szabadságnak külső feltételei is vannak: ismernem kell a közös feladatot (Waldorf-iskolát működtetünk, mit is jelent ez?), a meghatározó értékeket, a saját feladatomat, amire mások által is elismerten kapok mandátumot, és amiben kompetensnek kell lennem, képesnek kell lennem a bizalomra és az együttműködésre a közös célok szolgálatában, és ismernem kell a rendelkezésre álló erőforrásokat. A szabadság meglehetősen szociális érték, mert a szabadságban sosem rólam van szó, hanem a másikról, hiszen nekem kell megtennem az első lépést a másik felé. És ezzel a lépéssel egyúttal szabadon felvállalom saját felelősségemet, ami lehetővé teszi, hogy szabaddá váljak a hatalmi harcoktól. Ha viszont képtelenek vagyunk belenőni a szabadságba, akkor marad a jól ismert és könnyebbnek tűnő út, saját igazságaink folyamatos hangoztatása és az ezzel járó háborúskodás. rich