“Egyszer volt egy nagy csoda,
Neve: birka-iskola.
Ki nem szólt, csak bégetett,
Az kapott dicséretet.
Ki oda se ballagott,
Még jutalmat is kapott,
Így hát egy se ment oda,
Meg is szűnt az iskola.”
Kedves Mi! Eddig többnyire szép szelíden és türelemmel próbáltam szólni magunkhoz, de úgy tűnik, hogy ez nem hallatszik, az ingerküszöb valahol máshol lehet. Végül is én vagyok az ostoba, miért is várom, hogy a rák elmúlik a hátsimogatástól?! Vagy miért gondolom azt, hogy azért, mert felnőttkorúak vagyunk és ráncaink is akadnak szép számmal, automatikusan képesek vagyunk éretten és önirányítottan viselkedni.
Hogy mi tette be a kaput? Elvileg van egy minőséggondozó eljárásunk, amit évekkel ezelőtt megszavazott a tanári kollégium. Ehhez képest ezt a gyakorlatban annyira gondoljuk komolyan, hogy öt év alatt a harmincból összesen egyetlen tanár bírta végigjárni a 12 szombati napból álló alapozó kurzust (és ez nem vicc!) a három szülő (és segítő szakember, és hol önkéntes, hol projektmenedzser, hol fenntartó) mellett. A minőséggondozó csoportunkban pedig évek óta stabilan nem tud több lenni 2 tanárnál… Szerintem kb. most értünk el odáig, hogy becsülettel fel kéne tennünk magunknak pár fontos kérdést, és vagy őszintén válaszolni rájuk, vagy tovább himi-humizni, miközben jó magasra felköpünk és aláállunk. Mert akkor legalább hitelesek vagyunk. Elmondom milyen kérdésekre gondolok. Akarjuk-e valóban ezt a minőséggondozást? Ha igen, akkor mit jelent nálunk az, hogy akarni valamit? Elköteleződni, felelősséget vállalni, feladatokat elosztani és csinálni? Vagy hagyni, hogy ha olyan fontos hobbi ez másoknak, akkor hadd csinálják, csak minket hagyjanak békén? Vagy időnként a partszélről azért bekiabálni ezt-azt, netán méltatlankodni, de azt sem szemtől-szembe, mindezt persze jószándékkal, a jelenlétünket (?) kifejezve vele? Vagy pedig nem akarjuk, és ezt képesek vagyunk ki is mondani? Vagy igazából nem akarjuk, de úgy csinálunk, mintha akarnánk, mert ez azért mégis ciki, és tulajdonképpen semmilyen jó indokot nem tudunk ellene felhozni?
És itt nem csak a minőséggondozásról van szó! Nincs olyan, hogy az egyik dolgot így csináljuk, a másikat meg egészen másként! Szó van az szmsz-ről, a hospitálásról, a mentorálásról, az alapozó munkáról, a stúdiumról, a tanári kollégium munkájáról, a mandátumdelegálásról, a steineri emberképen alapuló pedagógiáról, a szakmai munkánkról, a továbbképzésekről, az önfejlesztésről, az egymástól tanulásról, az emberi minőségünkről, arról, ahogyan egymással bánunk és még sorolhatnám. Mert nem csak a minőséggondozásra nem érünk rá, hanem sok minden másra. Időnként nem érünk rá betartani a munkaköri leírásunkat, az alapelveinket, tisztelettel bánni egymással, pontosan odaérni megbeszélt időpontokra, ellátni a mandátumainkat, sőt, mandátumokat vállalni sem, betartani a határidőket, segíteni az új kollégákat, megbeszélni a pedagógiai problémáinkat, tisztázni a véleménykülönbségeinket, visszatekintéseket végezni, ad absurdum megjelenni a csütörtöki tanári konferenciákon. Viszont ráérünk csodálkozni, hogy hogy is viselkednek egymással és velünk a gyerekek, hogy nem tartják be a határidőket, hogy nem veszik komolyan, amit mondunk, motiválatlanok, hogy a szülők hol beszólnak nekünk, hol láthatatlanná válnak, hol meg elviszik a gyerekeiket (ebben az évben épp 10 gyerekkel kevesebb jár hozzánk mint tavaly ilyenkor), hogy mások milyen rettenetesen is viselkednek – pfuj milyen kirekesztőek, nem tudják, hogy egy waldorf-intézményben mit lehet és mit nem, nem is idevalók, és különben is, csesszék meg a fűnyírójukat, messziről lerí róluk, hogy nem is érdemes velük szóba állni!
Mi kell még nekünk ahhoz, hogy felébredjünk? Tényleg valami szörnyű krízisre várunk? Szerintem felesleges tovább várni, a krízis itt van, talán azért nem érezzük, mert bele vagyunk ragadva nyakig-állig, az orrunk tán még épp kilátszik, és se té, se tova nem mozdulunk. Használhatjuk még érzéstelenítőként azt, hogy nálunk nincsenek következmények és különben is szabadság van (vajon mit gondolunk, mit is jelent ez?), de most már egyre lehetetlenebb letagadni, hogy ha következmények nem is, de hatások pedig igenis vannak. Néhányan beledöglenek miközben teszik a dolgukat (többnyire csendben – sokszor fel sem tűnik, mert mozognak még), néhányan elmennek (többnyire szintén csendben), néhányan kitartóan utálják egymást (leginkább ezt is csendben, időnként egy-egy fagyos félmosolyt is megeresztve), néhányan meg úgy tesznek, mint ha semmi sem történne és minden rendben lenne (megengedve azt, hogy azért másokkal időnként tényleg van egy kis zűr). Fiatal koromból emlékszem még a védekező jellegű közöny kifejezésre – na, azt pont ilyen lehet…Hordhatnak ide itteni vagy messziről jött emberek bármilyen támogató rendszereket, amik a gyógyulás irányába hatnak (ízelítő az elmúlt évek kínálatából: szervezetfejlesztés, minőséggondozás, szupervízió, képzések, mentorálás, resztoratív konfliktuskezelés, erőszakmentes kommunikáció, önismereti csoportok, szervezetállítás, kapcsolati kérdőív, stratégiai tervezés, coaching), mi nem és nem változunk. Sőt, ellenállunk, juszt sem lesz a miénk. Nem kell! Nem waldorfos! Ja, vagy mégis? Akkor sem kell! Hagyjanak minket békén ezekkel a hülyeségekkel, fontosabb dolgunk van. Hogy mi, az sajnos többnyire nem derül ki, közben pedig biztos csinálunk valamiket, mert nagyon elfáradunk. Meg hát történhet bármi, úgyis mindegy, úgysincs következmény, legyen az értéksértés vagy alapelvek megsértése, netán inkompetencia, mindegy. De nem csak annak nincs következménye, ha valaki mulaszt vagy árt, hanem annak sincsen, ha baromi klassz dolgokat csinál – mert azért ilyenek is történnek egyelőre még (pl. fest, rendezvényt szervez, epochát csinál, dekorál, rendet tesz, megszerel ezt-azt, virágokat hoz, forrásokat szerez, élményt nyújt a gyerekeknek, kiadványt szerkeszt, színdarabot rendez, zenél). A motivációnk meg alapvetően rajtunk múlik, egymásban nem nagyon tudjuk ébren tartani, de lelombozni annál inkább, sokszor pedig nem is marad energiánk az önmotiválásra, mert kell arra, hogy fenntartsuk a látszatot. Azt a látszatot, hogy waldorf-iskola lennénk. Tényleg az vagyunk? Szerintem jelenleg nem. Több ponton sértjük az alapelveket. Én abban sem vagyok biztos, hogy élünk még egyáltalán. Még járunk, beszélünk, lélegzünk, de hogy hova lett belőlünk a lélek, amivel önmagunk, egymás és a külvilág felé fordulhatnánk és kapcsolódhatnánk? Mit keresünk mi még itt? Emlékszünk még, hogy mi az az idea, ami ide vonzott minket? Mire várunk még? Mit kell tenni ahhoz, hogy végre legyenek következmények és hitelesen meg következetesen viselkedjünk? Hol van az a harsona, amit meg kell fújni ehhez? És kinek szabad ebbe belefújni?
Amikor öt évvel ezelőtt a fenntartó képviselője lettem, többen figyelmeztettek, hogy itt nem lesz addig változás, amíg valakik “büntiből” (tettük vagy mulasztásuk következményeként) nem kapják meg a teljes fizetésüket, netán valakiket ki nem rúgunk, mert higgyem el, hogy másból itt nem értenek. Én nem ezt az utat választottam. Azt mondtam, hogy beleállok a feladatba, teszem a dolgom, és közben megpróbálom megteremteni a feltételeit annak, hogy mások is tehessék a magukét: egyfelől anyagilag plusz források bevonásával, másfelől pedig különböző szakmai támogató rendszerek idehozatalával, és nem kiéleztem a feszültségeket, hanem megpróbáltam azokat elsimítani és a megoldás irányába terelni. Hittem abban – hisz egy iskola vagyunk, mégpedig elvileg egy waldorf -, hogy mindenki a közös feladat miatt van itt (egyáltalán, hogy van közös feladat és tudjuk, hogy mi az) és ennek szolgálatába állítja magát és fejlődni akar. Hittem abban, hogy együtt csináljuk ezt az iskolát, hogy – mivel segítő foglalkozást végzünk – számunkra nem a méricskélés és az egyéni érdekek a meghatározóak, és nem is a kényelmesség, hanem képesek vagyunk az önreflexióra, az önszabályozásra, az együttműködésre, az őszinte kommunikációra, vagy ha nem, hát azért vagyunk itt, hogy minél jobban elsajátítsuk ezeket, hisz a munkánkhoz elengedhetetlenek. Szerintem mindent megpróbáltam ezen a vonalon, amit csak tudtam, és most tanácstalan vagyok. Úgy tűnik, hogy nem jött be az együttműködés és a fejlődés útja, amire anno letettem a voksomat: sem jobban nem dolgoztunk, sem a feszültségek nem szűntek meg, a fejlődést meg maximum mindig csak másoktól várjuk.
Lehet, hogy inkább láthatóvá kéne tenni ezeket a feszültségeket, akár kiélezve is azokat, mert tényleg csak akkor jutunk el a szembenézésig és a változtatásig, ha már nagyon fáj? Néhány gyereknek, szülőnek és kollégának már fáj egy ideje. Tessék mondani, ez számít? Vagy ők mind úgyis csak hisztis futóbolondok?
Beletettem öt évet egy álomba. De ez nem egy közös álom volt. Vajon létezik-e közös álmunk vagy ez csak illúzió? Akarjuk, hogy létezzen és teszünk is érte közösen? Vajon van még itt bármi keresnivalóm?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: