A fenti mondat egy biográfia előadáson hangzott el. Felkaptam rá a fejem, mert tapasztalatból mondhatom, hogy ez tényleg így van. Az előadó aztán hozzátette, hogy szerinte ennek az az oka, hogy minden zarándoknak története van. Meg úti célja is, ami felé halad.
Nehéz megállni, hogy ne vonjuk párhuzamot: ha az életben úgy tekintünk magunkra és egymásra, mint akik saját történetüket cipelve zarándokolnak valamifajta cél felé, akkor talán örömtelibb találkozásaink lehetnek, és barátságosabb helynek láthatjuk a világot. Ezek után az előadó elővett egy diót és megkérdezte tőlünk, hogy mi ez. Sejtettük, hogy van valami csavar a kérdésben, de azért megállapítottuk, hogy ez bizony egy dió. Biztos? – kérdezte az előadó. Majd odasétált valakihez a teremben, odanyújtotta neki a diót, miközben ezt mondta: Adok neked egy fát. Ennek a mondatnak ott, abban a kontextusban és közel kétszáz ember jelenlétében, volt hatása. Mert ha tényleg, úgy igazán, nem csak az eszünkkel, hanem egész lelkünkkel tudnánk úgy tekinteni magunkra és a többi lényre, hogy nem csak azzal vagyunk azonosak, ami látszik belőlünk, hanem azzal, amivé válni akar a bennünk levő mag, akkor egész erdőket látnánk magunk körül. És milyen más érzés ilyen módon körbenézni! Ezek után egy darab üres papíron három kérdésre kellett magunknak írásban válaszolni. Látszólag egyszerű kérdésekre: Honnan jövök? Ki vagyok én? Hova megyek, merre tartok?
Miután ki-ki leírta a maga válaszait, azt az instrukciót kaptuk, hogy a következő öt percben álljunk fel a helyünkről, menjünk oda valaki számunkra ismeretlenhez, és osszuk meg egymással a válaszainkat. És bár öt perc elteltével a terem ugyanaz volt, de a hangulat megváltozott, aminek csak az odafordulásunk-érdeklődésünk, a nyitott kérdések és az őszinte válaszok mentén zajló apró párbeszédeink, vagyis a Találkozásaink voltak az okai. Ennyire egyszerű. Többnyire mégsem ezt tesszük – talán éppen, mert ennyire egyszerű. Szó volt arról, hogy tetteinkkel beszélünk, és ezeket a tetteket akár elfogadja a másik ember, akár nem, az biztos, hogy onnantól kapcsolatban vagyunk egymással, mint ahogy az is biztos, hogy ha valakivel problémám akad, akkor az ennek mentén történő összekapcsolódásunkat is lehet tudatosítani. Tetteinkből és párbeszédeinkből épül történetünk és életutunk, találkozásainkból továbbszövődnek sorsunk szálai, alakulnak különböző közösségeink, melyek történetéhez mi is hozzáteszünk egy-egy fejezetet, és melyek ezáltal a mi sorsunk részévé is válnak.
Megtapasztalhattuk, hogy milyen az, ha teret teremtünk a másik embernek arra, hogy párbeszédbe elegyedjen saját életútjával, ha ösvényt építünk arra, hogy a másik találkozhasson önmagával, és hogy ilyenkor látszólag dolgozunk csupán a másik emberrel: valójában az egész közösséggel is dolgozunk. Így tehát életutunk nem pusztán magánügy, hanem mivel közösségeinken keresztül éljük meg azt, újabb lehetőséget rejt számunkra, ha felébredünk közös sorsunkra is.
“A legnagyobb szabadság, hogy jogunkban és hatalmunkban áll eldönteni, miként hassanak ránk a rajtunk kívül álló személyek vagy tények…Nem a körülményeim eredménye vagyok, hanem a döntéseimé.”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: