Amikor érettségi előtt álltam, megkérdezte tőlem egy riporter, hogy mit értékelek a legjobban abban a közösségben, aminek a tagja voltam. Azt válaszoltam neki, hogy azt, hogy itt biztonságos környezetben lehet hibázni. Aztán ezt az egészet elfelejtettem, és a Waldorf iskolában, úgy húsz év múlva, rájöttem újra. Nem feltétlenül arra, hogy ez itt mindig így van, és nem is biztos, hogy arra, hogy ez milyen jó. Jóval többször inkább arra, hogy ez milyen jó lenne. Jó lenne, ha eszünkbe jutna, hogy többnyire úgy működünk, akár felnőttek, akár gyerekek vagyunk – ha csak ideje korán el nem veszik a kedvünket -, hogy kipróbálunk dolgokat, ezek néha sikerülnek, néha nem, leszűrjük a tapasztalatokat, majd újra próbáljuk. Az eddigi megfigyeléseim szerint nem nagyon vagyunk képesek másként tanulni.
Eleinte utánozzuk a számunkra fontos embereket, és így próbálkozunk. Aztán már a saját ötleteinket próbáljuk megvalósítani. Mindez persze több ponton gellert kaphat: pl. eleve nem próbálkozunk (nincs motivációnk, félünk a kudarctól, stb.), másokon keresztül próbálkozunk (ötletelünk/ábrándozunk/elvárásokat támasztunk, hogy mit tegyenek ők, hogy nekünk jó legyen), nem szűrjük le a tapasztalatokat, netán nem a megfelelőeket (pl. a másokra vonatkozóakkal foglalkozunk, ítélkezünk-vádaskodunk-panaszkodunk, míg a saját szerepünk felett átsiklunk), esetleg leszűrjük, mégsem építjük be a a következő próbálkozás előtt, vagy legközelebb már nem is próbálkozunk.
Egy ilyen társadalmi környezetben, amiben jelenleg élünk, könnyű hibázni, ugyanakkor nehéz belátni, hogy hibáztunk, és így tanulni sem nagyon lehet a hibáinkból. A hibázás mostanában kifejezetten nem életbiztosítás, hiszen biztosak lehetünk benne, hogy leverik rajtunk. Ráadásul többnyire elég egyszerű hibát elkövetni, hiszen folyamatosan a kettős értékrend, a naponta változó és egymásnak ellentmondó szabályok világában mozgunk. Hamarabb megtanulunk védekezni, mint hogy képesek lennénk a hibáinkból tanulni. Egyik kezünkkel a féltett pozíciónk/szerepünk alatti széket fogjuk, a másikkal meg vádaskodunk: nem én voltam, hanem ő! Aztán előbb-utóbb megtanuljuk, az a biztos, ha nem csinálunk semmit. Esetleg árgus szemekkel figyeljük, hogy mit csinál a másik. Vagy megmondjuk a tutit másoknak. Szigorúan elméletben persze. A partszélről. Felelősség nélkül.
A Waldorf iskolában ennek nem kellene így lennie. Sokszor mégis így van, hiszen nehéz függetlenedni attól a vonatkoztatási közegtől, amiben felnőttünk. A kezdeményezők sokszor elfáradnak és kiégnek, sokszor el is mennek (időnként eleve nem is jönnek közelebb), vagy éppenséggel olyan hévvel kezdeményeznek, hogy áttörjön ezen a “nem csinálok semmit szívesen” ingerküszöbön, és akkor nem csak az ingerküszöb törik, hanem recsegnek-ropognak és derékba törnek emberi kapcsolatok és sorsok is. És akkor lehet takarózni a szabadsággal. Meg az önigazgatással. Holott az önigazgatásban nincsenek nézők, csak résztvevők. Nincsenek ők és ti. Csak mi vagyunk. Ami nehéz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: