A Waldorf iskolákról szokták azt is mondani, hogy ezek a “fej-szív-kéz” iskolái, utalva ezzel az ember testi-lelki-szellemi hármas tagozódására. A gyerekek ezért nem csak intellektuálisan, a fejükkel sajátíthatják el a tananyagot, hanem – főként a művészetek és a mozgás segítségével – az érzéseikkel átélhetik (pl. zene, dráma) és a testükkel is megtapasztalhatják (pl. bothmer, kézműveskedés) egy-egy korszak jellemző jegyeit, minőségeit. Jó esetben mindezeket egymással összhangban-átjárhatóan, nem pedig lehasítottan.
És mi, az ő környezetüket alkotó felnőttek vajon hogyan vagyunk ezzel? Vajon az ideáink és a mindennapjaink mennyire vannak köszönőviszonyba egymással? Ahova el szeretnénk jutni, és amit megfogalmazunk a szándékaink szintjén a szavainkkal, az mennyire válik hétköznapi tetteink során iránytűvé bennünk? Talán ez az egyik legnagyobb kihívás számunkra: a sok-sok ötletből (melyek jelentős része másokra vonatkozik) és álomból hogyan szövődik saját cselekedeteink által a valóságunk? A saját egyéni valóságunk, és az iskola sorsközösségének valósága is. Vajon okoskodó kibic nézői vagyunk-e közös sorsunknak vagy felelősséget vállaló, alkotó résztvevői? Főként, mivel a gyerekeink, azok a “büdös kölkök” többnyire sosem azt teszik, amit mondunk nekik, hanem azt utánozzák, amit mi is csinálunk. Kíméletlen tükör ez, amiben leginkább nem magunkat szeretnénk nézegetni, hanem a többiek felé akarjuk fordítani, hogy ők lássák meg magukat benne. Hiszen nekik kell változni, na meg a világnak, nem pedig nekünk;-)
Próbálunk együttműködni, mi felnőttek. Muszáj. Az iskolának mennie kell. Jó sok teendőt dob elénk ennek során az élet: jogszabályok, statisztikák, nyomtatványok, engedélyek özönében el kell igazodni, meg kell oldani a napi működési feltételeket, anyagiakat, szakmaikat, szervezetieket egyaránt. Meg emberieket is. Talán ezek a legnehezebbek. Ezek apropóján próbálunk kapcsolódni egymással, párbeszédeket kezdeményezni és együtt dolgozni, és nem szem elől téveszteni a közös célt: egy jó Waldorf iskolát. Egy olyat, ahonnan kikerülve a gyerekeinknek talán már könnyebb lesz együttműködni, és nem szem elől téveszteni azt, hogy nem csak az én létezik, hanem a te, sőt, a mi is, és hogy a társadalmi közjó, az élet tisztelete, a felelősség, a bizalom, mi több a szeretet pedig nem valami régi történelem könyvben porosodó avítt eszmék csupán, hanem hétköznapi valósággá váló álmok lehetnek. Ha merik még gondolni, érezni, és tenni is képesek lesznek érte…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: