A Waldorf iskolákról szokták azt is mondani, hogy ezek a “fej-szív-kéz” iskolái, utalva ezzel az ember testi-lelki-szellemi hármas tagozódására. A gyerekek ezért nem csak intellektuálisan, a fejükkel sajátíthatják el a tananyagot, hanem – főként a művészetek és a mozgás segítségével – az érzéseikkel átélhetik (pl. zene, dráma) és a testükkel is megtapasztalhatják (pl. bothmer, kézműveskedés) egy-egy korszak jellemző jegyeit, minőségeit. Jó esetben mindezeket egymással összhangban-átjárhatóan, nem pedig lehasítottan.
És mi, az ő környezetüket alkotó felnőttek vajon hogyan vagyunk ezzel? Vajon az ideáink és a mindennapjaink mennyire vannak köszönőviszonyba egymással? Ahova el szeretnénk jutni, és amit megfogalmazunk a szándékaink szintjén a szavainkkal, az mennyire válik hétköznapi tetteink során iránytűvé bennünk? Talán ez az egyik legnagyobb kihívás számunkra: a sok-sok ötletből (melyek jelentős része másokra vonatkozik) és álomból hogyan szövődik saját cselekedeteink által a valóságunk? A saját egyéni valóságunk, és az iskola sorsközösségének valósága is. Vajon okoskodó kibic nézői vagyunk-e közös sorsunknak vagy felelősséget vállaló, alkotó résztvevői? Főként, mivel a gyerekeink, azok a “büdös kölkök” többnyire sosem azt teszik, amit mondunk nekik, hanem azt utánozzák, amit mi is csinálunk. Kíméletlen tükör ez, amiben leginkább nem magunkat szeretnénk nézegetni, hanem a többiek felé akarjuk fordítani, hogy ők lássák meg magukat benne. Hiszen nekik kell változni, na meg a világnak, nem pedig nekünk;-)
Próbálunk együttműködni, mi felnőttek. Muszáj. Az iskolának mennie kell. Jó sok teendőt dob elénk ennek során az élet: jogszabályok, statisztikák, nyomtatványok, engedélyek özönében el kell igazodni, meg kell oldani a napi működési feltételeket, anyagiakat, szakmaikat, szervezetieket egyaránt. Meg emberieket is. Talán ezek a legnehezebbek. Ezek apropóján próbálunk kapcsolódni egymással, párbeszédeket kezdeményezni és együtt dolgozni, és nem szem elől téveszteni a közös célt: egy jó Waldorf iskolát. Egy olyat, ahonnan kikerülve a gyerekeinknek talán már könnyebb lesz együttműködni, és nem szem elől téveszteni azt, hogy nem csak az én létezik, hanem a te, sőt, a mi is, és hogy a társadalmi közjó, az élet tisztelete, a felelősség, a bizalom, mi több a szeretet pedig nem valami régi történelem könyvben porosodó avítt eszmék csupán, hanem hétköznapi valósággá váló álmok lehetnek. Ha merik még gondolni, érezni, és tenni is képesek lesznek érte…