Szivárvány

Ha úgy érzed, hogy megsebeztek, először haragszol és átkozódsz. Ha nagyon mély a seb, akkor talán hallgatsz, és a túléléssel vagy elfoglalva. Aztán, ez a sebzettség eljut a lelkedig is, megsérti azt is. Úgy érzed, téged sértettek meg: itt még különválik sértő és sértett. Ebben az állapotban sokáig meg lehet maradni, le lehet élni akár egy életet is. De ha tovább akarsz haladni, akkor a fájdalmon keresztül vezet az utad. A nyugalom, amit szeretnél elérni, csak magadra erőltetett lesz mindaddig, amíg meg nem merítkezel a fájdalomban, és át nem adod magad neki egészen. Ettől mindannyian rettegünk, makacsul ellenállunk, harcokat vívunk, és sok energiát fecsérlünk arra, hogy ne kelljen megtennünk. Inkább tűnjön el, aki megsértett, változzon meg, vagy tegyük meg nem történtté, de rá kell jönnöd, hogy ez úgysem megy. Kipróbálsz még néhány utat, de előbb-utóbb rájössz, hogyha valóban tovább akarsz menni, nem kerülheted ki a fájdalmat. Olyan ez, mint egy nagy, mély tó, talán csendes vizű, talán háborgó, de mindenképpen tiszteletet parancsoló.

Amikor a nő szül, és nem háborgatják, talán többször is körbejárja ezt a tavat, míg végre belemerül. Átadja magát a fájdalomnak, ő meg is szűnik közben, és ő maga lesz a fájdalom. Ráfekszik a hullámokra, és úgy érzi, jöjjön, aminek jönnie kell. Félelmetes tűnik az önátadásnak ez az élménye, mert nem vagyunk szokva hozzá, és a józan eszünk foggal-körömmel tiltakozik ellene, hiszen ki akar megsemmisülni? De a testünk emlékezik – ha hagyjuk – sok-sok előző évezred asszonyainak szüléseire, és a józan eszünk előbb-utóbb meghátrál. És akkor már nem csak azt tudjuk – az eszünkkel -, hogy nincs más választásunk, hanem meg is merjük mindezt tenni – már ott is vagyunk a fájdalom tavának közepén. Azaz, akkor már nem is mi vagyunk, abban az értelemben, ahogy eddig én-nek neveztük magunkat, hanem érezzük, hogy MI vagyunk, egy nagyobb Egész részei. Kerülőútjainkért, félelmeinkért, küzdelmeinkért és bátorságunkért ezt az egység élményt kapjuk ajándékba, és az ebből a nagy Egész-ségből fakadó Erőt. Hatalmas erő ez, ami vezet bennünket, átáramlik rajtunk keresztül, mert most már nem állunk ellen neki, hiszen nincs, aki ellenállna. Mi vagyunk a fájdalom, és mi vagyunk az erő is. Itt már nem különül el sértő és sértett, a fájdalom és az erő közös. A fájdalom tavának keresztvizében való megmerítkezés vezet el bennünket eddig az élményig, míg végül és végre, megszületik rajtunk keresztül egy új Élet. És akkor arra is rájövünk, hogy végre a belső kincseinkhez is hozzá tudunk férni, mert a legnagyobb kincseinket a fájdalom tavának mélyére temettük, és most egyszerre csak újra itt vannak velünk. „A szivárvány tövében kincs van.” És mint ahogy a szivárványt is a vízcseppeken keresztül vagyunk képesek csak meglátni, így saját kincseink látását is a fájdalmaink megsiratásának könnycseppjei teszik láthatóvá.