Egy régi évet zárni, és egy újba belekezdeni mindig kicsit egyfajta összegzés is: hol és merre tartok, mit kéne másként. Ahogy nő a mögöttem levő idő, és fogy az, ami még előttem van, egyre inkább háttérbe szorul az idő mint mennyiség, és egyre hangosabban kér figyelmet a mennyiségi idő. Elsősorban már nem az a fontos, hogy mit és mennyit, hanem az, hogy hogyan. Hogyan vagyok ott, ahol vagyok? Jelen vagyok-e vagy csak darabra ott vagyok? A szívügyemnek tekintem azt a helyzetet, amiben benne vagyok, vagy csak félgőzzel és félszívvel úgy teszek mintha, de igazából magam sem gondolom komolyan? Úgy érzem, hogy épp most itt a helyem vagy inkább csak ide vetett a sors szeszélye, de én ezzel sehogy sem tudok-akarok megbarátkozni?
Vannak persze kényszerhelyzetek, amikor nem én választok: nem választjuk meg a családot vagy az országot, ahova születünk, de időnként visznek bennünket kórházba, netán börtönbe, munkatáborba, háborúba. Egy Waldorf iskolába azért többnyire nem így szoktunk kerülni – kivéve a diákokat, akiket a szülők visznek. De a tanárok és szülők ezt választani szokták. Úgy tűnik, sokszor csak jobb híján, valami helyett-ellen. És akkor vagy tengünk-lengünk vagy folyamatosan és hangosan arról papolunk, hogy másoknak mit is kéne itt tenni. De nem állunk bele, és nem tesszük mi magunk a többiekkel együttműködve. Nem csak nem tesszük, de valójában még csak ott sem vagyunk, hanem valahol máshol: egy elképzelt valóságban, és “jobb lenne ha” nem létező világban, aminek a megvalósulását másoktól várjuk.
Az év elején elkezdtem szelektálni, és végigfutottam azokat a helyszíneket, ahol csak jobb híján vagyok, és azokat, ahol teljes szívemből ott tudok lenni. És megnéztem, hogy ezek közül melyek azok, amiknek búcsút mondanék, és melyekbe tudok beleállni. Akkor is, ha nem a helyzetek legtökéletesebbjei ezek (sőt!), de nekem fontosak, és részt tudok, akarok venni bennük. Ahol szeretnék és képes vagyok együttműködni azokkal, akik ott vannak. A Waldorf iskola egyelőre a listámon maradt:-)