Most

A halál mindig más perspektívába helyezi az életet. Különösen, ha olyasvalaki megy el közülünk, aki még alig élt. Közben pedig lehet, hogy mégis sokkal többet élt meg bármelyikünknél. Ha valaki tisztában van vele, hogy alig van már hátra egy kevés ideje, akkor valószínűleg nem tud ugyanúgy élni mint azelőtt. Mi, többiek pedig, akik (még) nem tudjuk, hogy mikor jár le az időnk ezen a Föld nevű bolygón, pazarlóan bánunk az idővel – ugyanúgy mint a levegővel, a vízzel, az élelemmel -, mintha korlátlan mennyiségben állna a rendelkezésünkre. Közhely. És mégsem éljük át a saját bőrünkön. Ugyanakkor szűkmarkúak vagyunk önmagunk szétszórásával: lehetőleg minél kevesebb mindent élünk meg szívvel-lélekkel, féltjük és védjük magunkat az örömöktől, a bánatoktól, a rácsodálkozásoktól, a haragoktól, így hát nem kell igazán sem szeretni, sem gyászolni, sem megbocsátani, sem változni. Elég csak úgy lenni, állóvízben, langyosan. És közben még mindenféle elméletet is gyártunk hozzá: szükség van ránk, ez nem a mi ügyünk, a körülmények így alakultak, nem akarunk megbántani másokat, kell a kiszámíthatóság, muszáj pénzt keresni, és a többi. A mennyiségek könnyebben foghatóak számunkra, olyannyira, hogy már a minőségeket is mennyiségi mércével akarjuk lemérni. És miközben folyton-folyvást méricskélünk, hasonlítjuk magunkat másokhoz és viszont, elfelejtünk élni. Pedig egyszerűen csak félünk. Félünk hibázni, félünk őszintének lenni még magunkkal is, félünk felelősséget vállalni, félünk, hogy sértünk és hogy sérülünk. Pedig ezt nem lehet kivédeni még azzal sem, ha megdermedünk és nem teszünk semmit: hosszútávon ez is fájdalmas, egyszerűen azért, mert élet-ellenes.

Azt mondják, úgy születünk meg, hogy a halálfélelmünk nagyobbá válik bennünk az élet-félelemnél, és akkor egyszer csak elindulunk. Ha pedig valaki végleg legyőzi magában az élet-félelmét, és elkezdi nem csak túlélni, hanem megélni az életet, akkor élete végére érve bátran elengedi azt. Az események egymás utáni leírására szolgáló „folyó időt” a görögök Kronosznak nevezték. Volt ugyanakkor egy másik időmeghatározásuk is, a Kairosz, ami az események közötti olyan meghatározhatatlan időt jelezte, amikor valami különleges történik – ez volt az ún. „alkalmas idő”. MOST van az az idő, amit ezen a Földön töltünk. Nem holnap, és nem máskor. MOST lehet és kell megkérdezni, megosztani, megtenni, megélni. MOST van itt az a tünékeny pillanat, ami soha többé nem jön vissza.

Az időnek ezt a minőségét csak akkor tapasztalhatjuk meg, ha mi magunk alkalmassá tesszük magunkat, különben örökre Kronosz fogságában maradunk.