Rengeteg mindent láttunk, köztük sok olyat is, aminek az itthoni, waldorfos körökben történő felvetése elképzelhető, hogy sok vitát és akár ellenállást is kiváltana (“nem waldorfos”). Például ilyeneket: párhuzamos osztályok, 6 hónapos kortól baba-mama játszócsoport, duális képzés a felsőtagozatban – heti 2 nap munka, 3 nap iskola -, külön osztályok tanulási nehézségekkel küzdő és sérült gyermekeknek, összevont osztályok, közös fenntartásba vont – különböző székhelyeken működő – iskolák. Mindezt Waldorf iskolákban, ill. ahogyan ott nevezik: Rudolf Steiner iskolákban.
Ez a tanulmányút 2013 nyarán történt, így kellő messzeségben van ahhoz, hogy messzebbről nézzek rá. A leghangsúlyosabban azonban az van jelen bennem, hogy mennyire más egy olyan ország polgárának lenni, ahol a társadalmi élet különböző szereplői felnőttként (egyenrangú partnerként) tekintenek egymásra. Ez az a kulturális különbség, ami egyfajta vonatkoztatási közegként mindvégig jelen volt látogatásaink során, és amiből sok mindent eredt. Többek között az is, hogy a tanárok és szülők bátrabban kerülnek kapcsolatba egymással, a tananyaggal, a gyerekekkel, hogy nem félnek attól, hogy esetleg hibáznak, mert tudják, hogy a hibák azért vannak, hogy fejlődhessünk általuk. Természetesen nem marad el a konzekvenciák levonása, de az nagyon másként hatott, mint az itthon sokszor jelenlévő bűnbakkeresős, játszmázós és/vagy védekezős történetek.
Itt természetes a részvételi demokrácia, az, hogy a döntésekbe minden érintettet bevonnak, és az is, hogy ki-ki érdemben részese akar lenni az őt érintő ügyeknek, és ha ezt megteszi, van is ráhatása a dolgok menetére. Erre megfelelő fórumok léteznek, vagy ha még nincsenek, hát megteremtik a terét annak, hogy az érintettek megnyilvánulhassanak.
Az is látszott, hogy a formakeresés (legyen-e összevont osztály, államilag elfogadott érettségi, szervezeti struktúra átalakítás, stb.) nem önmagáért való, nem arra használják, hogy különböző szekértáborok jöjjenek létre. És azt sem hagyják, hogy „késszé” merevedjenek ezek a formák, és a biztonság illúzióját keltsék. Nem azt nézik, hogy kinek mi az álláspontja, mert attól soha nem jönnének mozgásba a dolgok. Hanem újra és újra bátran visszanyúlnak a közös alapokig, és időt szánnak arra, hogy megnézzék, miről is van szó valójában, hogy mi is az a tartalom, amit az adott formának szolgálnia kellene, és a jelen helyzetben erre mi lehet a legalkalmasabb. Egy szóval: nem félnek a változtatástól és a változástól. Ebben nyilván segíti őket a stabil jogi és gazdasági környezet, és a bizalom. Tudják, hogy minden modell csak a benne levő emberek miatt tud (vagy nem tud) működni, más emberekhez pedig valószínűleg más struktúra kell.
És még egy lényeges különbség: Svájban a Waldorf iskolák túlnyomó részét a szülői hozzájárulások tartják fenn (az állam nem ad hozzájárulást az iskoláknak, egy-egy kanton azonban ad/hat).
Igen, persze, másként vannak náluk a jövedelmi viszonyok. De pontosan hogyan is?
A minimálbér 3.300 CHF/hó, de azt mondják, hogy igazából azért havi 4.000 CHF felett lehet megélni, mert drága az élelmiszer, a lakásbérlet (több mint 1.200 CHF havonta – a legtöbben bérelnek, nincsen saját tulajdonú lakásuk). Az átlagkereset 8.000 CHF körül van, és egy tanár akár 10.000 frankot is kereshet havonta. De nem egy Waldorf iskolában! Ott csak nagyjából fele annyit (pl. a baseli iskolában 4.300 frank körüli-feletti összegeket keresnek a tanárok, és szociális juttatásként az ő gyerekeik ingyen járhatnak ide). Erre nagyon büszkék, és azt mondják, hogy így biztos, hogy ide csak elhivatott tanárok jönnek, és hogy folyamatosan magas színvonalon kell dolgozniuk, hiszen a családok havonta nagyjából 1.000 CHF körüli összeget fizetnek szülői hozzájárulásként (van ahol a tandíj összege a szülők keresetének 10%-ban van pl. meghatározva). Ez tartja fenn az iskolát, és ebből van az ő (az állami tanárokhoz képest jóval alacsonyabb) bérük is, tehát jól kell dolgozniuk. Amit pedig ilyen körülmények között csak elhivatottan lehet.
A magyarországi helyzetet mindannyian ismerjük (minimálbér és tanári bérek). Annyit azonban még hozzátennék, hogy – bár az állam Magyarországon ad anyagi hozzájárulást a magániskoláknak (így a Waldorf iskoláknak is) -, ezzel együtt az iskolák fenntarthatóságához az itteni szülők gyakran többet kell, hogy szülői hozzájárulásként fizessenek mint a fizetésük 10%-a (ami sajnos persze közel sem 250 ezer Ft havonta).
Szó esett az iskolalátogatásaink során arról is, hogy „mi, waldorfosok” hogyan tudunk valódi párbeszédet folytatni a környezetünkkel úgy, hogy ehhez ne kelljen különleges nyelvezetet alkalmazni. Hogy mennyire fontos a megújulás, és az, hogy nem attól lesz valami „waldorfos”, hogy egy az egyben átvesszük, hogy újra és újra rutinszerűen ismételjük, hanem attól, ha minél jobban megfigyeljük magát a szóban forgó jelenséget, és ha a szociálpedagógia impulzusát – ami megköveteli a megújulást – áteresztjük saját magunkon. Ahhoz, hogy a Steiner által kialakított tanmenetre ne dogmaként, hanem példaként tekintsünk, szintén bátorság és bizalom kell, és sok-sok együttes munka, ami nem engedi, hogy „belealudjunk” a rutinba, és azt higgyük, hogy a „hatodikban fakanál faragás” és a „tizenegyedikben Parsifalt mindenkinek” biztosítja a Waldorf szellemiséget akár anélkül is, hogy mi magunk mint személyiségek jelen lennénk.
Kaptunk egy kis ízelítőt annak a különbségéből, hogy milyen a „kirakat Svájc” (csoki, óra, bankok), és milyen az a másik Svájc, ami „belső használatra” való. Ahol az emberek önállósága olyan erős, hogy számukra az együttműködés akár feleslegesnek tűnő, vagy nehéz és talán félelmetes is lehet. Végre, valami, ami hasonlít Magyarországra! Nálunk is gyakran félelmetes az együttműködés, és ennek az oka itt is gyakran az autonómia féltés, de nem a nehezen megszerzett és hosszú idő alatt megszilárdított autonómiánkat és integritásunkat féltjük, hanem azt, hogy az együttműködés kényszere megfoszt annak az utolsó esélyétől is, hogy mindez kialakulhasson. Úgy tűnik, rögös út vezet az önigazgatásig, akár Svájcból indulunk el, akár Magyarországról…
Őszintén meg kell említenem azt is, hogy engem Dornach zavarba hozott. Csak felszínesen tudok valamennyit az antropozófiáról, és előzetesen volt bennem egy olyan kép, hogy az antropozófia fellegvára minden bizonnyal egy szakrális hely. Hasonló „előítéleteim” vannak amúgy egy templomot, mecsetet, vagy zarándokhelyet felkeresve is. Ehhez képest meglepett a látvány: az épület egy hatalmas betonkolosszus egy domb tetején, tömör, nehéz, és csupasz beton falaival a befejezetlenség látszatát kelti. Az itt megjelenő formák többségét akár egy sci-fiben is el tudnám képzelni – az ott tudtam meg, hogy pl. George Lucas járatos volt Steiner műveiben. Másrészről pedig az volt a benyomásom, hogy az épület egyfajta fricskázós – nagyon is anyagba zárt – ellenpontja a szellemi világnak: a XX-XXI. század emberének „ez való”. És innentől nem tudtam elhessegetni a szenthez társuló profánt: nem tudtam szabadulni attól a kaján érzéstől, hogy – bár semmi nem ment fel az alól, hogy az élet küzdelem, és meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt, de – a humor egy olyan kapu, ami ajtót nyit az életörömre, és megakadályoz bennünket abban, hogy túlságosan komolyan vegyük magunkat. Ez egyszerre felszabadító is, mert képessé tesz arra, hogy egy másik nézőpontból tekinthessünk magunkra, ami megbocsátóbb, békésebb, szeretetteljesebb.
Innentől fogva a tudatlanok tétnélküliségével arról faggattam csoportvezetőnket, hogy szerinte Steinernek volt-e humora. Hamarosan választ kaptam a kérdésemre, elértünk ugyanis abba a terembe, ahol Steiner Krisztus szobra található (Az emberiség reprezentánsa). A fából faragott szoborról előzetesen már sok mindent hallottam, legfőképpen azt, hogy az Ahrimán és Lucifer szövetségével létrejövő ellenerők által megkísértett és köztük helyt álló Krisztus Embert ábrázolja. Egy valamit azonban nem tudtam: hogy a szobor bal felső részére Steiner felhelyezett egy lényt, egy vigyorgó arcot. Ez pedig nem más, mint a világ humora, az egyetemes-kozmikus humor, mely nélkül az alkotás nem lenne teljes.
Négy nap alatt hat intézményt látogattunk, köztük 80-90 éve működő iskolákat is. Jártunk Solothurnban, Baselben, Bernben, Ittigenben, Langnauban, Zürichben.
Egy-egy kiemelés következik alább az ott látottakból.
Solothurn
Sokat beszélgettünk arról a szervezeti kérdésről, ami a vezetéssel kapcsolatban állt elő. Régebben a tanári kollégiumon belül egy kisebb, kb. 12-15 fős igazgatási konferencia működött, de ez egy idő után nem bizonyult hatékonynak. Két felvetés volt:
Ezeket a felvetéseket igyekeztek nem ellentétként, hanem polaritásként kezelni, hiszen fontos, hogy mindenki vegyen részt a döntéshozatalban, de nyilván 30-an ezt nem lehet hatékonyan művelni. Nem ezt a polaritást kezdték kihegyezni, hanem helyette arról kezdtek párbeszédet, hogy mit jelent az önigazgatás. Ebbe a folyamatba mindenkit bevontak, ahol arról beszélgettek, hogy hol van a közép a (résztvevők teljes)kör(e) és a (kör közép)pont(ja) között. Ennek mentén különböző feladatok kristályosodtak ki (pl. felvétel, gazdaság, stb.). Különböző feladatcsoportokat hoztak létre, melyek közül az összes résztvevő tag valahol, és középen pedig létrehoztak egy koordinációs csoportot, ami „csak” arról hozza meg a döntést, hogy melyik ügy kihez tartozik, kinek továbbítják. Tartalmilag nem szólnak bele a dolgokba, azt döntik el csupán, hogy ki (melyik csoport) a felelős.
Specialitásuk az ún. duális képzés, ami azt jelenti, hogy a felső tagozatos gyerekek heti 3 napot járnak iskolába, 2 napot pedig az általuk választott munkahelyen dolgoznak. Több mint 500 munkahellyel vannak kapcsolatban, a diákok pedig fél évenként mehetnek új helyre. Lehetnek pl. szerkesztő riporterek a rádiónál, vagy dolgozhatnak óvodában, szociális otthonban, marketing cégnél, szinte bárhol. Így a diákjaik munkaerőpiaci tapasztalatra, gyakorlati tudásra és kapcsolatokra is szert tesznek. A felső tagozat államilag is elismert érettségivel zárul.
Van szülői fórumuk is, az ő kezdeményezéseik a tanári kollégiumhoz és a vezetőséghez futnak be. A szülői fórum 4-6 fős magja pedig rendszeresen találkozik a tanári kollégiummal. A szülők jogilag ugyan csak a fenntartón keresztül folyhatnának bele a dolgokba, de ők ezt nem várják meg, hanem elébe mennek, és fórumot/terepet teremtenek a szülőknek, mert tudják, hogy ha ők ezt nem teszik meg, akkor a szülők sok olyan dologba is hajlamosak beleszólni, amibe egyébként nem feltétlenül szólnak/szólnának bele, ha erre lehetőséget kapnak.
Basel
Hatalmas iskola, kb. 700 gyerek jár ebbe az iskolába – párhuzamos osztályaik vannak -, és kb. 110-en tanítanak itt. Van óvodájuk is, ahol van egy óvoda előtti ún. baba-mama csoport is, ahol 6 hónapos kortól hozhatják a mamák a gyerekeiket, és lehetnek itt velük együtt max. heti 3 délelőttön. Solothurnhoz hasonlóan, itt is volt szerencsénk órákat is látogatni. A tanári konferenciát csütörtökönként tartják, 1,5 óráig mindenki együtt van, aztán tagozatonként folytatják a konferenciázást. 40 fős igazgatási konferenciájuk van. Ez kivételesen egy tanárok, és nem pedig szülők által alapított iskola, így mostanában rengeteget dolgoznak a szülőkkel való kapcsolaton.
Az új tanárok bevezetésével kapcsolatban azt mondák el, hogy minden új tanár egy évre kap mentort, aki egy év múlva beszámolót készít a tanár munkájáról a tanári kollégiumnak. A tanári kollégiumukon belül több intervíziós csoport és több hospitáló csoport is van, és egy-egynek mindenki a tagja kell hogy legyen (azt szabadon eldöntheti, hogy melyiknek).
A tagozatok átszervezésénél nem a technikai kérdéseken kezdtek el vitatkozni, hanem megnézték, hogy a gyerekeknek a különböző életkorokban mire van szükségük. Megjelent ugyanis a differenciálódás igénye náluk, de nem rögtön a formát akarták kitalálni, hanem előbb az alapokhoz nyúltak vissza. Megnézték pl. hogy életkorilag mikor kell egy tanári kapcsolatnak folyamatosnak lennie, és mikor indokolt a váltás. Ez egy kutatási folyamat is egyúttal. Nem akarták, hogy az a gyakorlat folytatódjon, hogy aki jól boldogul az osztályával, az továbbviszi, a többiek pedig nem.
Bern
Itt három iskolát látogattunk meg, melyek különböző helyeken vannak, ám összetartoznak (közös fenntartójuk van), viszont bizonyos dolgokban megőrizték az önállóságukat. Közülük kettőnek nincs felső tagozata, a harmadiknak igen. Az iskolák fúziója úgy született, hogy krízisbe kerültek a kis létszám miatt és ezt a megoldást találták.
Náluk pl. heti 24 óra a kötelező óraszám + heti 4 óra konferenciázás, ez a heti 28 óra adja ki a teljes állást.
Itt láttunk, hogy vannak tanulási- és magatartászavarral bíró gyerekek is, velük külön osztályokban foglalkoznak a fejlesztő pedagógusok, és ha felzárkóznak, akkor integrálják őket a többi osztályba.
Ittigen
A minőséggondozás kapcsán elmondták, hogy olyan minőséggondozási eljárást akartak, ami hasznukra van, nem pedig plusz munkát jelent, és tíz éve ezt a keresésüket siker koronázta. Az audit napja mindig öröm nekik, amikor feléjük – az intézményük felé – fordul a figyelem.
A fenntartó egyesület elnöksége 3 szülőből, 3 pedagógusból és 1 gazdaság vezetőből áll, akiket 3 évre választ a közgyűlés.
Amikor egy gyermek elmegy az iskolából, mindig van egy ún. reflektáló-záró beszélgetés. Arra is van kidolgozott eljárásuk, hogy hogyan lehet kritikát megfogalmazni.
Langnau
Ezt az iskolát 29 éve biodinamikus gazdálkodók alapították. Egy pici kis villaszerű épületben vannak, 72 iskolás gyerek jár ide, és az oviba pedig 15-en vannak. Érdekességük, hogy összevont osztályokkal dolgoznak: az 1-2-3, a 4-5-6 és a 7-8-9 osztályaik vannak összevonva. Bár most növekedőben van az iskola létszáma, de nem szedik szét továbbra sem az osztályokat (nem tartják jónak, ha hol szétszedik, hol pedig összevonják őket a létszámtól függően), hanem bizonyos tárgyaknál csoportbontást alkalmaznak. Számukra ez egy kutató munka és egyben egy szociális gyakorlat is. Amióta az iskola összevonásra sor került a másik 2 berni iskolával, azóta sok új fiatal tanár és család jött hozzájuk, felfrissültek.
Zürich
Itt egy igazi nagyvárosi (és belvárosi) iskolát láthattunk, párhuzamos osztályokkal.
A régebbi gyakorlat az volt Svájcban, hogy a Waldorf iskolák elvégzése után egy másik iskolában, 1,5 év alatt készültek fel a diákok az érettségire. Újabban már a Waldorf iskolák igyekeznek az állami érettségire felkészíteni a diákjaikat, így a zürichi is. Itt olyan típusú érettségit lehet letenni, amivel bárhol tovább lehet tanulni (Svájcban három típusú érettségi vizsga van jelenleg.)
Fontos kérdés volt számukra, hogy hogyan lehet összeegyeztetni a Waldorf pedagógiát az érettségivel. Engedélyük van arra, hogy az érettségizők és a nem érettségizők vegyes osztályokban tanuljanak (matematikában van differenciálás csak, de közben is lehet abban mozgás pl. hogy ki akar érettségizni és ki nem).
Új projektjük, hogy kézművességből szakirányú képzést (szakképzést) terveznek bevezetni.
Tulajdonképpen 4 autonóm iskolájuk van közös felsőtagozattal.
Mindezek a változások válaszul szolgáltak arra a krízisre, hogy a ’90-es években lecsökkent a gyereklétszámuk. Azóta, úgy gondolják, hogy ezeknek a szervezeti változásoknak köszönhetően, újra megnőtt a gyereklétszámuk.
Korábban sokáig volt egy sztereotípia is arról, hogy milyen egy Waldorf iskola: kisebbség, egyediek, „egzotikusak”, nem normálisak, stb. De kiderült, hogy egyik gyerek sem normális, mindenki egyedi, és éppen ezért egyedi, nem pedig egységes válaszokra van szükség.
Fontossá vált számukra, hogy hogyan kerülhetnek párbeszédbe a környezetükkel úgy, hogy ne kelljen különleges („waldorfos”) nyelvezetet használniuk. Hiszen nem a fogalmakat akarják átvenni Steinertől, hanem magukat a jelenségeket akarják jobban megfigyelni (fenomenológia megközelítéssel).
Uff.