A hétvégén bál volt, iskolánk harmadik szalagavatója. Jó ezekben a pillanatokban megállni és ünnepelni kicsit, rácsodálkozni, ahogy a gyerekeink minden hiábavaló erőfeszítésünk, hibánk és tévelygésünk ellenére felnőnek, mosolyognak, énekelnek, táncolnak, szomorkodnak. Jó látni, ahogy megragadják a pillanatot és együtt rezdülnek az élet örömeivel és fájdalmaival. Hogy van bennük kíváncsiság, önkifejezési vágy, kezdeményezőkészség, és igen, olykor harag, lázadás vagy visszahúzódás is.
Volt minden, ami ilyenkor “kell”, volt nyitóbeszéd meg műsor, nyitótánc és enni- innivalók és persze zenekar meg tánc. Egy dologból volt csak hiány, de még ez is tipikus jelenség ilyenkor: férfiakból a táncparketten. Azon kevesek, akik odáig merészkedtek, derekasan kitettek magukért, igyekeztek becsülettel helyt állni háttérbe vonuló fajtársaik helyett is. Így hát a parketten “női körök” alakultak, amit csak elvétve szakított meg egy-egy páros. A hangulat ettől persze még igen jó volt – szerencsére tánc közben az analitikus elme kikapcsol, és nem pörög mindezek szimbolikáján, a dolgos hétköznapokkal való párhuzamokon és áthallásokon. És nem gondolkodik mindezeknek a vezetéssel való kapcsolatán sem. Ami viszont másnap sajnos elkerülhetetlenül felbukkan valahonnét az agy hátsó zugából, amikor már az utolsó szám visszhangjai is végképp elhaltak.
A táncban sok mindent lehet, de egyet biztosan nem: nem jelen lenni az adott pillanatban. És ha páros tánc, akkor továbbá nem lehet nem kapcsolatban lenni a partnerrel. A tánc folyamatos párbeszéd, állandó jelen idejű reagálás, a zenére, a ritmusra, a hangulatra, egymásra. Sőt, ha páros tánc, akkor ugye valaki vezet. Többnyire a férfi. Valaki pedig követ. Leginkább a nő. És milyen jó is egy táncban igazán vezetve lenni. Nem túl szorosan, hanem lazán, de mégis biztos kézzel tartva, bízva a másik mozdulataiban, megérezve az irány- és ritmusváltásokat, és mindeközben “feldíszíteni” az útvonalat bármilyen önállósággal, ami persze igazodik az egészhez. Nem igazán tudok táncolni, de nagyon szeretek, így különösen hálás vagyok, amikor jól vezetnek. És ha tényleg létrejön az összhang, akkor további mellékhatás, hogy mindez kibírhatatlan jókedvre és mosolygásra derít. Ha ez ennyire egyszerű, és ráadásul jó is, akkor vajon miért is bonyolítjuk túl a vezetés kérdését az iskolai hétköznapokban?
Ja, hogy vannak körtáncok is? 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: