Természetesen igen, csak meg kell fizetni az árát. Többnyire odáig jutunk el a dologgal, hogy “nálunk kérem közösségi vezetés van”, “az iskola- és óvodavezető meg a fenntartó csak azért van, mert sajnos a törvények miatt kell”. És aztán itt abba is hagyjuk, arc-nélkülivé válunk (hiszen hogyan is megszólítható és válhat tárgyalópartnerré egy-egy ügy kapcsán a “kedves iskola” vagy “kedves tanári kollégium”?), ám felelősség nélkülivé mégsem. Integrálni akarunk mielőtt differenciáltunk volna, sokszor még addig a pontig sem merészkedünk el, hogy megértsük, hogy a vezetés és a menedzsment két különböző dolog. Röviden: a vezetés csinálja a JÓT, a menedzsment pedig gondoskodik arról, hogy ez JÓL legyen megvalósítva. “Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted/ Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.”
Egyre több Waldorf-intézmény jut el odáig, hogy a működtetés (menedzsment) nem megy magától, és erre mindenféle szervezeti formációk alakulnak: igazgatási konferencia, belső konferencia, vezető tanári kör, stb. Sokan, hihetetlen mennyiségű munkát tesznek bele a működtetési feladatokba, és mégis az a megélésük, hogy iszonyú sebességgel sodródnak az árral, és alig tudják a fejüket a víz fölött tartani. Mi lehet ennek az oka? A külső okokat hamar megtaláljuk, és elsősorban az egyre bürokratizálódó társadalmi-jogi-gazdasági környezet rovására írjuk, ám izgalmasabb kérdés ennél, hogy vajon mik ennek a belső, szervezeti okai?
Sok hibát képesek vagyunk elkövetni ebben: nem jól osztjuk el a feladatokat (aránytalanul ráterhelve kevés emberre), nem vagyunk kompetensek egynéhány területen (és valamiért nem képezzük magunkat és nem kérünk segítséget sem), nem tiszta, hogy pontosan kinek mi is a feladata, nem világos, hogy mihez járul döntési jogkör, erőforrás-hiányosak vagyunk, és nem mellesleg pazarlóan bánunk a rendelkezésre álló erőforrásokkal, régi szokásjogok írják felül a szabályozóinkat, nincsenek is működő szabályzóink, átnyúlunk egymás terepére vagy pedig épp kihagyjuk az érintetteket, pusztán egyszerű és sokadlagos technikai ügyekként tekintünk a működtetési feladatokra, stb. Vagyis NEM JÓL tesszük a dolgunkat. Ezek kezelhető hibák, nyilván kell az, hogy legalább azt tudjuk róluk, hogy hibák és szembe akarjunk és tudjunk nézni velük levonva a konzekvenciákat.
És honnan tudjuk, hogy a működtetési tevékenységeinket a közös JÓ szolgálatában tesszük-e? Hogy JÓ helyen vagyunk-e és JÓ felé megyünk-e? A Waldorf-intézményekben azt szoktuk mondani, hogy bennünket a közös feladat vezet. Ezt elvi szinten akár még tudni is szoktuk, ám sok esetben el sem jutunk odáig, hogy megfogalmazzuk ezt a közös feladatot (küldetést, intézményi filozófiát, vezérképet). Milyen gyakorlati tanácsokat ad ehhez nekünk iskolánk minőséggondozó rendszere?
1. A kiindulási pont a jelen helyzet és a valós szükség legyen:
– Ne abból induljunk ki, amit mi akarunk, hanem azoknak a helyzetéből, akikért tenni akarunk.
– Ne rögtön a válaszokra törekedjünk, hanem a valós kérdéseket kell tudnunk feltenni.
2. Ezután nézzük meg, hogy szerintünk milyen lenne egy egészséges gyógyító állapot. Ez a tulajdonképpeni ideánk. Az ideálkép nem egy elképzelt valóság (ha így tekintünk rá, akkor sokszor fogunk csalódni), hanem egy belső kép, ami erőt ad nekünk ahhoz, hogy a hétköznapokat újra és újra másként csináljuk.
3. Ez után az a dolgunk, hogy létrehozzunk egy teret, ami a kettő között mozog, és ezeket a viszonyokat, mint iskola megpróbáljuk az iskolai hétköznapokkal orvosolni. Ez a mozgástér tulajdonképpen az igyekezetünk tere, ebben dolgozunk a mindennapokban.
Szóval, ezután jöhet a működtetés, a menedzsment. Ugyanakkor működtetés közben is folyamatosan figyelni kell arra, hogy vajon jó helyen vagyunk-e még, hogy nem egy lyukas zsákba töltögetjük-e bele azt a rengeteg munkát. És mint ahogy a menedzsment sem, így ez sem megy magától…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: