Többször hallottam már ezt a mondatot: de hát én csak segíteni akartam! Miért van az, hogy az esetek egy részében egyszerűen képtelen vagyok mégis segítségnek felfogni a dolgot, sőt, még a hátamon is feláll a szőr ettől mondattól? Időnként még akkor is, ha a másik tényleg jó szándékkal közelít. Mit gondolok én a valódi, tudatos segítésről? Miért ide jutok el akkor is, ha akár a pedagógiai munkáról, akár a vezetésről gondolkodom? Van, aki nem segítésnek, hanem gyógyításnak nevezi ezt a folyamatot, és ez olyan értelemben talán kifejezőbb, hogy tulajdonképpen az egész-ség megtalálásáról van szó.
Én úgy gondolom – kicsit Rogers után szabadon -, hogy a segítésnek alapvetően nagyon kevés belső lelki feltétele van. De ezek nagyon kemény peremfeltételek.
A legfontosabb az, hogy aki segítő szándékkal akar részt venni egy kapcsolatban, az képes legyen valódi önmagaként jelen lenni. Ezt általában hitelességnek nevezik. Számomra fontos az is, hogy valódi önmagaként, és az is, hogy jelen lenni. Az előbbi azt feltételezi, hogy alapvetően nem pusztán valamelyik szerep-sémám szerint (pl. tanár, segítő, szülő) vagyok ott és reagálok, hanem emberként. Lehetőleg érett (adott esetben nem csak felnőttkorú, hanem felnőttrangú) emberként. Lehet, hogy erre az adott pillanatban valamiért képtelen vagyok, akkor viszont láthatóvá kell ezt tennem. Ehhez először is élő, folyamatos kapcsolatra van szükségem saját magammal, képesnek kell lennem (ön)elfogadásra, (ön)reflexióra és persze változásra is. A jelenlét nekem pedig nem csak a fizikai elérhetőséget és rendelkezésre állást jelenti (ez a minimum persze), hanem azt is, hogy nem hemzsegnek a fejemben mindenféle a múltra vagy a jövőre irányuló gondolatok, nem uralnak el mindenféle máshonnan felfakadó érzések, hanem nyitottan, magamtól kiüresedve állok a másik előtt. Röviden: a segítő szilárd támasztó pontot jelent. Ennyit az első feltételről.
A következő az, hogy képes vagyok feltétel nélkül elfogadni a másik embert. Nem akarom tudni és megmondani, hogy neki mit kellene tennie és mit nem. Ez nem jelenti azt, hogy egyet kell értenem a cselekedeteivel, de ítélkezés nélkül, nyitottan, megelőlegezett bizalommal kell tudnom a másikra tekintenem és odafordulnom felé. Akkor is, ha ő nem képes így nézni magára, ha neki nincs valódi kapcsolata önmagával. Ha úgy jobban tetszik, felebaráti szeretettel közelítek, emberi melegséget sugárzó „kályha” vagyok a másik számára. Ez tehát a második feltétel.
Harmadjára pedig, képes vagyok visszatükrözni a másikat. Nem használom őt vetítővászonnak a mindenféle projekcióim számára, nem használom eszközként vágyaim és céljaim beteljesítéseként, nem manipulálom, nem használom őt fel hatalmi törekvéseim érdekében és nem adok a szájába mondatokat, hanem először is meghallgatom és meghallom, amit mond. Figyelmesen hallgatni nem könnyű. Csöndben kell lenni hozzá, és önmagában már ez is nehézséget szokott okozni, hiszen szívesebben hajtogatjuk a saját monológjainkat. Aztán pedig nem a saját gondolatainkba és fantáziánkba kell belemerülni, hanem a másikra kell figyelni – ez is elég fárasztó. Végül pedig empatikusan bele kell érezni és gondolni a másik helyébe magunkat (ebben a tisztázó kérdések segítséget jelentenek), és a szavainkkal vissza kell tudnunk adni mindazt, amit tőle hallottunk, és meg kell tudnunk osztani vele mindazt, amit közben érzékeltünk. Röviden: tükör vagyunk a másik számára – ez a harmadik feltétel.
És ha mindez megvan, akkor tartunk ott, hogy egyáltalán létrejöhet köztünk a párbeszéd. Természetesen, ha a párbeszéd tárgya nem csupán a kapcsolat maga, hanem egyéb más is a fókuszba kerül, akkor azzal kapcsolatban is információkkal, ismeretekkel kell rendelkeznünk.
Bár többnyire tudjuk azt, hogy ki a segítő és ki a segített fél, a kapcsolat mégsem hierarchikus, hiszen saját magával kapcsolatban leginkább mindenki saját maga kompetens. Segítőként én csak ahhoz járulhatok hozzá a köztünk levő kapcsolat segítségével, hogy a másik minél inkább birtokába kerülhessen a saját magával kapcsolatos kompetenciájának, és minél teljesebb kapcsolatot alakíthasson ki magával. A mi segítő kapcsolatunk ehhez nyújthat mintát, adhat kapaszkodókat. Mivel két ember közti kapcsolatról van szó, így a segítő párbeszéd során a kölcsönhatás szerencsére elkerülhetetlen: a segítőre is visszahat ez a kétszemélyes kapcsolat, ő is változik ennek során. Olyan is van, hogy bizonyos területeken a segített fél előrébb tart, mint a segítő, Yalom: A terápia ajándéka című könyvében izgalmasan ír erről. Sajnos valamiért nálunk nem „divat” segítséget kérni, bezzeg jobban tudni, és „segíteni” akarni annál inkább az.
Szerintem a pedagógus és a vezető is segítő, itt is ez az alap kiindulás. Viszont mindkettő nem pusztán egyes emberekkel van kapcsolatban, hanem közben emberi rendszereket is kezel, ezekért felelős, ezek mentén vannak céljai, és ezekből fakadó elvárásai, így nem csak az egyes emberek fejlődését kell szem előtt tartania, hanem elsősorban az adott közösségét. Időnként előfordul, hogy az egyes ember nincs jó helyen ott, ahol van, árt a közösségnek, és patológiás működése miatt szervezeti diszfunkciók keletkeznek. Vajon ebben a helyzetben mi a valódi segítség a szervezet szempontjából? És az adott ember szempontjából?
Ha az emberi szervezetet, mint biológiai rendszert hozzuk példaként, akkor jól látszik, hogy minden sejtnek megvan a maga önállósága és differenciált feladata, addig a pontig, amíg a szervezet egészségét és integritását szolgálja. Lehet, hogy lebetegszik valamelyik szervrendszer, ezzel egyensúlyvesztetté válik a szervezet, felüti a fejét valamilyen betegség, és ilyenkor be kell avatkozni. Minél korábban és minél szelídebben, annál jobb. De ha egyes sejtek autonómiájuk teljes tudatában elkezdenek nem együttműködni a többiekkel, egyre intenzívebben nőnek és szaporodnak, akkor viszonylag hamar olyan mértékű sejtburjánzás következhet be, hogy az egész szervezet – és ezzel együtt az adott sejt vagy szervrendszer is – közvetlen életveszélybe kerül.
Ha semmiféleképpen nem lehet „megmagyarázni” az adott sejtnek, hogy káros, amit tesz, ha nem lehet őt visszaterelni a saját medrébe, akkor nem nagyon van más választás, amíg lehet, ki kell emelni őt onnan. Persze lehet és kell is konzíliumot ülni meg tanakodni, de minél tovább tart az egyensúlyvesztett és beteg állapot, annál nagyobb erőfeszítéssel állítható helyre az egészség. Ha választásra kerül a sor, a szervezetet egészét kell életben tartani, nem pedig a gyógyíthatatlannak bizonyuló szervet.
Egy emberi szervezetnél könnyebb megállapítani, hogy nem egészséges, a diszfunkciókat hamar észre lehet venni (pl. lázas, köhög) – nyilván azt nem mindig lehet tudni elsőre, hogy mennyire súlyos a baj. Az ember alkotta szervezeteknél viszont ennél bonyolultabb a helyzet, folyamatos és éber figyelmet kíván az, hogy mi az, ami még csak a szokásos gyerekbetegség kategória, ami edzi az immunrendszert, így erősödik a szervezet, és mi az, ami már patológia, és beavatkozást kíván. További nehézséget okoz a pontos diagnózis, hiszen elképzelhető, hogy a tünet egy egészen más szervrendszerben jelentkezik, mint ahol a kiváltó ok van. Elvileg ez is a feladata a vezetőnek (akár csoportos, akár egyszemélyi a vezetés), de még a pedagógusnak és időnként a szülőnek is, akkor is, ha ezeket a szerepeinket tanulva, erre nem készültünk fel. Ha nem végezzük el ezt a feladatot, attól még a felelősség és a következmény a miénk.