Gimnazista korom egyik kedvenc olvasmánya volt Az ember tragédiája. Érdekes, újszerű betekintést adott a felnőttek világába. A kamaszkorom előtt is sejtettem már, hogy a felnőttek korántsem azok a népek, akik mindent tudnának – ahogy azt ők szilárdan állítják magukról -, de ez a mű végleg megerősített ebben. Talán ezért volt az, hogy nem kilátástalanságként vagy perspektíva nélküliségként hatott rám, hanem addigi sejtéseim egyfajta megerősítéseként: “á, szóval tényleg nem tudnak ezek semmit sem, legfeljebb csak próbálkozni”. Akkor még ezt persze azzal a boldog tudattal tehettem azt, hogy “ezek”, akik nem tudnak semmit sem, azok nem én vagyok, hanem “ők”: a felnőttek, a mások. Bezzeg én! – gondoltam. Egyetlen dolgot nem értettem csupán, hogy az, akinek elvileg mindent tudnia kéne, miért csak ennyi útravalót képes mondani a darab végén, hogy “Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” Hát ez meg mi a csuda? Komolyan, ennyire telik? Ennyi lenne az egész értelme?
Aztán eltelt néhány év, felnőttem, és belőlem is “ezek” lett. Szembesülhettem vele, hogy tényleg nem tudok semmit sem. Legalábbis alapvető dolgokat biztosan nem, nem tudom, hogy valójában miért vagyok itt, mit akarok, ehhez mit kell tennem, és mi értelme mindennek az életnek nevezett izének. Elég pusztító tapasztalat volt, azt hittem valami baj van velem. Annál is inkább, mert a körülöttem levő normális emberek tették a dolgukat, és úgy tűnt, hogy őket nem zavarják ilyesfajta felesleges kérdések.
A darab utolsó mondatából azt, hogy “küzdj” viszonylag hamar megértettem, már elég korántól fogva nagy energiabedobásokkal küzdöttem sok mindenért. Sosem voltam az a törölköző bedobós fajta, ha valamibe belefogtam, szívósan és kitartóan küzdöttem érte, bár többnyire nem frontharcban és nem fogcsikorgatva. Akkor is, ha illúzió volt. Főleg akkor, mert úgy éreztem, hogy “nem kellenek a megálmodott álmok”. Sokszor folyt ki az összeszorított markomból a víz. Nem hagytam abba a küzdést akkor sem, amikor megéltem annak a hiábavalóságát, “Semmiért Egészen” megnyilvánulását.
Az idézetből a bizalomra vonatkozó részt sokáig teljesen figyelmen kívül hagytam. Egyszerűen azért, mert alapnak tekintettem, biztos voltam benne, hogy bennem van bizalom. Lassanként szembesültem vele, hogy ez azért nem is olyan egyszerű. Ha biztonságban érzem magam, akkor persze könnyű bízni. De ha teljesen rá kell bíznom magam valakire? Ha egyáltalán nincs kontrollom az adott helyzet felett? Ha netán kiszolgáltatottá válhatok?
Felismertem, hogy a küzdelmeim során mindig is arra törekedtem, hogy ne legyen szükségem senkire, ne függjek senkitől, megálljak a saját lábamon, önálló legyek. Ez persze fontos, de hogy is viszonyul a bizalomhoz? És elég-e, ha önálló vagyok? Vagy van tovább is? És fontos-e, hogy úgy szól a mondat, hogy küzdj ÉS bízzál? Nem azt mondja, hogy hagyd abba a küzdést és csak úgy simán bízz. Meg azt sem, hogy előbb azt, aztán azt. Se pedig, hogy vagy-vagy. Hanem azt mondja, hogy mindezt egyszerre tedd.
Mit jelent a bizalom? Valószínűleg valami olyasmit, hogy el kell tudni viselni azt a bizonytalanságot, hogy sosem tudhatom pontosan mi lesz. Hogy nem én határozom meg, még akkor sem, ha rengeteg küzdelmet fektetek egy-egy ügybe. Hogy elfogadom, hogy mindennek ellenére az van, ami van. Ami persze nem mentesít attól, hogy ne tegyek semmit. Hogy lehet egyszerre mindent megtenni (küzdeni), és közben elfogadni, hogy az, ami lesz, az nem a küzdésünk jutalma, hanem “bármi”? Ennek a felismerésnek a nyomán miért kell mégis tovább folytatni a küzdést, nem pedig kiszállni, és azt mondani, hogy akkor legyen, ami lesz, úgyis mindegy mit csinálok? “Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”
Amikor eleinte megtapasztaltam, hogy az, hogy mi történik, nem a küzdésem közvetlen eredménye, akkor igazságtalannak éltem meg. Hogy én bezzeg mindent megteszek, akkor hát miért nem…? És bezzeg meg mások nem is tesznek annyit, akkor, hogy lehet az, hogy…?
Mostanában már időnként képes vagyok ezt úgy megélni, hogy de jó, hogy nem rajtam múlik, hogy mi lesz. Könnyebbséget érzek tőle. Hogy akármi lehet. Ez valami olyasmit jelent, hogy soha nem tudhatom a dolgok végét, hogy nyitott végű a történet. Erre – ha jobb passzban vagyok – képes vagyok örömteli és jó hírként tekinteni. De rajtakaptam magam, hogy bizonyos helyzetekben a bizalom még mindig nehézséget okoz számomra. Többnyire képes vagyok a bizalmamat megelőlegezni, képes vagyok felvállalni a sebezhetőség kockázatát. De továbbra is félek a kiszolgáltatottságtól, és ha a megelőlegezett bizalmam nem váltódik be, továbbra is nehezen húzom meg a határaimat.
Jó kis életfeladatot fogalmazott meg Madách ebben a rövid mondatában…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: