Ünnephiány

Amerre nézünk, arra megyünk – tartja a mondás. Mostanában sokat nézünk a problémáinkra: ez sem megy, az sincs rendben, ott is valami gond van. Talán az okokat is megnevezzük – talán nem csak a rajtunk kívül állók hibáztatásáig jutunk -, és talán változtatni is sikerül. Mégis hiányzik valami. Valami, amitől a jó mégsem igazán jó, inkább csak egy pipa a csekklistánkon. Szerintem az Ünnepek hiányoznak. 

A Waldorf-iskolákban az ünnepeknek elvileg nagy jelentőségük van, mégis gyakran megesik, hogy csak puszta ismétléssé silányodnak. És persze az is megtörténik, hogy valódi Ünnep lesz belőlük. Vajon mi a különbség? Mi az, amikor azt érezzük, hogy “ez igen, ez egy olyan pillanat, amiért érdemes volt”? Szerintem a valódi ünnepek mind Találkozások, így nagybetűsen. Mint amikor a kis herceg és a róka találkoznak. Először is várni kell rá, hogy legyen. Aztán készülni is kell rá sokat. Belülről főleg, a várakozásban. De jól várakozni nehéz, mert belső aktivitást kíván tőlünk. Amikor a lelki szemeimmel már látom annak minden apró részletét, amire várakozok, akkor a képzelőerőmmel megteremtem. Ezután már „csak” utána kell nyúlnom ennek a képnek, tennem kell érte a mindennapokban, hogy összekössem a képzeletet és a valóságot. Persze nem szabad görcsösen ragaszkodni sem ennek a képnek minden részletéhez, különben odavész a nyitottságunk, amivel észrevehetjük és befogadhatjuk, ami történik. „Meg kell tanulnunk vágyakozni azután, ami a miénk.”

Persze, minket is sodornak a hétköznapok. Rengeteg a tennivaló, a hétköznapok főként csupa-csupa apró lépésből állnak, és nehéz jó szívvel kérnünk, hogy „ne azt add nekem, amit kívánok, hanem amire szükségem van”.

Az ünnep, az mindig egy kis megállás a hétköznapokban, amikor visszatekintünk, hogy honnan is jöttünk, és előre is nézünk egyúttal, hogy vajon jó-e az irány. Jó helyen vagyunk-e, ahhoz képest, ahol lenni szeretnénk.

Ünnep az, amikor ott állunk, mind, akik vagyunk, úgy, ahogy vagyunk, a fejünk búbjától a talpunkig nyitottan és várakozva, és akkor megszületik valami csoda: a lelkünk találkozik.

„Igazi lelkünket akárcsak az ünneplő ruhákat, gondosan őrizzük meg,

hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.”