Középpontban a gyerek

A Waldorf-pedagógiában sokszor hangoztatjuk azt, hogy a középpontban a gyerek van. Alapvetően szerintem minden pedagógiában (és egész-ség megőrző és helyreállító eljárásban is) így van vagy így kellene lennie, hiszen különben nem igazán beszélhetünk pedagógiáról. De mit is jelent ez? És valóban így is teszünk vagy csak ezt mondjuk?

Szerintem ahhoz, hogy a gyerek, mint másik ember legyen a középpontban, először is felé kell irányítanom a tekintetemet. Ebben három fontos mozzanat is van.

1. Felé, vagyis látnom kell, hogy ki az a másik. Annyit minimum, hogy nem azonos velem, az én kivetítéseimmel, elvárásaimmal, szakkönyvekből kidesztillált sémáimmal, vágyaimmal és illúzióimmal, hanem ő egy másik. Tényleg más.

2. Ha ráirányul a tekintetem, akkor jól kell tudnom látni. Jó, ha rá tudok csodálkozni a másiknak erre a másságára. Sőt, még jobb, ha képes vagyok örömömet lelni ebben a nézésben.

3. Végül tudnom kell azt is, hogy ki az az én, aki a másikra irányítja a tekintetét. Ha ezzel nem vagyok tisztában, ha ezt nem látom, akkor valójában nem vagyok képes a másikkal összekapcsolódni, hiszen nincs ott az én, aki kapcsolódni képes. Tehát belül integráltnak kell lennem, tudnom kell reflektálni magamra ahhoz, hogy képes legyek kifelé, a másikhoz kapcsolódni.

Ha idáig eljutottam, akkor létrejött a kapcsolat. Persze még ezután is sok ponton el lehet szúrni, de ez az alap, amiről elindulhatok. Most, hogy látom a másikat, utána leszek képes megmondani azt, hogy hol is van ő most valójában. Csak akkor tudok odalépni hozzá. És csak azután jöhet bármilyen pedagógiai cél, hogy hova is kellene eljutnia innen, ill. pedagógiai módszer, amivel hozzásegíthetem ehhez. Mivel pedig pedagógusként többnyire csoportban dolgozom, nyilván az is fontos, hogy ehhez képest hol vannak a többiek, merre halad az osztály, mennyire kell differenciálnom az eszköztáramat ahhoz, hogy nagyjából együtt menjünk.

Kb. ez az elmélet, amit a gyakorlatban képesnek kell lennem csinálni a mindennapok szintjén: itt újabb elszúrási lehetőségek jönnek.

Vajon van-e valaki, aki ilyenkor segít? Akihez én is oda tudok fordulni, ha nehézségem támad, aki képes ránézni ezekre a helyzeteimre, és képes rávezetni a vakfoltjaimra? Nem bántón, pláne nem kárörömmel, hanem szeretettel, de őszintén és határozottan. Akivel meg lehet beszélni, hogy valóban a másik van-e még a középpontban, vagy valahol eltérítettek a saját igazságaim, a fontosságom elvesztésétől való félelem, régi történeteim fájdalmai, az erőtlenségem, a féltésem, a(z ön)bizalomhiányom, eredményem-eredménytelenségem érzése vagy épp a túlzott kontrollom. És akkor vajon lesz-e erőm változtatni, és újból nekifutni?

Van egy panaszos ügyünk most az iskolában. Régóta húzódik, de csak nemrég derült ki az összes érintett számára. Elvileg a gyerekekről kéne szólnia. Gyanús, hogy ez mégsem így van, hanem valahogy mi, felnőttek kerültünk az ügy középpontjába. Mintha útközben eltévedtünk volna. És ha mi eltévedünk, akkor a gyerekek is elvesznek ebben a homályban.