Hol lelkében az ember a szellemnek otthont ad

A világba nézek,

melyben ragyog a napfény,

hol csillagok szikráznak,

hol nyugodnak a kövek,

hol élve nő a növény és érezve él az állat,

hol lelkében az ember a szellemnek otthont ad.

 A lelkembe nézek,

mely a bensőmben él,

Isten szelleme szövi át a nap és a lélek fényét,

a távlatokban odakint,

s a mélységekben idebent.

Ó Istenem hozzád fordulok,

kérlek add, hogy erő és áldás,

munkához, tanuláshoz,

bensőmben növekedjék.

(reggeli fohász a Waldorf-iskolákban)

A minap ismét azon gondolkodtunk az iskolában, hogy hol lehet az egyik legfőbb szervezeti elakadásunk. Erre jutottunk: a mindennapi működésünkhöz nem szolgálnak viszonyítási pontként az értékeink és a szervezeti küldetésünk. Az jó hír ebben, hogy legalább már léteznek deklarált értékeink és küldetésünk, azonban, mintha a mindennapok munkája során ezeket figyelmen kívül hagynánk. Ez szervezeti oldalról is elgondolkodtató, hiszen kevés számú erőforrásainkat ezzel még inkább szétforgácsoljuk és amortizáljuk, ugyanakkor pedagógiai oldalról is gondolkodásra késztető, hiszen nem valószínű, hogy csinálunk valamit valahogy (rosszul), és azt képesek lennénk másként (jól) tanítani-átadni. Mert ugye, ha a beste kölköknek választaniuk kell a szavaink vagy a cselekvésünk közt, nem átallják a tetteinket előnyben részesíteni a mondókánkkal szemben…

Szóval, ha már létezik valami az eszmék szintjén (értékek, küldetés), akkor az hogyan jön le a mindennapok szintjére?

A Waldorf-pedagógiának tulajdonképpen van válasza erre, így a válaszhoz még csak messzire sem kell menni: a Waldorf-iskolák a kéz-szív-fej iskolái. Vajon ez mit jelent ebben a vonatkozásban? Szerintem azt, ha valamit gondolati síkon megfogalmaztunk (fej/gondolkodás), akkor azt átélhetővé-átérezhetővé kell tenni minél több módon (szív/érzelmek), és folyamatos gyakorlással a mindennapi cselekvésünk részévé kell tenni (kéz/akarat). Amennyiben ezt elfogadjuk, az súlyos kérdéseket vet fel. Ilyeneket pl.: ha létrehozunk egy rendszert a szervezetünkön belül (szervezeti egységet, eseményt, programot, folyamatot, támogató rendszert, munkacsoportot, mandátumot, bármit), de nem tudjuk pontosan megmondani, hogy annak pl. mi a célja, mik a hozzá tartozó feladatok,  felelősök és határidők (hogy és mikorra érjük el ezt a célt), akkor az sajnos nincs szinkronban az értékeinkkel. Az egyik értékünk ugyanis történetesen az, hogy felelősen végezzük a dolgunkat, ami az előbbiek hiányában lehetetlenné válik.

Úgy tűnik, ebben is, mint ahogyan az élet minden területén sorrendek vannak, amik nem átugorhatóak:

– képesnek kell lennünk átgondolni a bennünket vezérlő elveket, és közösen megegyezni ezekben, tudni-érteni a pontos tartalmukat,

– képesnek kell lennünk a mindennapi működésünket ezek szerint irányítani, ezekhez visszacsatolni,

– cselekvéseink kapcsán képesnek kell lennünk levonni a konzekvenciákat és szembenézni ezek következményeivel,

– és akkor eljutunk oda, hogy fedésben van az, amit gondolunk azzal,  amit teszünk, így késszé válunk arra is, hogy ezen tapasztalatokhoz akár már a diákjainkat/gyerekeinket is elvezethessük.

És csak mindezen tisztázások után van meg a lehetőségünk arra, hogy megérezzük azt, hogy “hol lelkében az ember a szellemnek otthont ad”.