Elegem van!

Eljutottam odáig, hogy elegem van! Hogy felismertem, hogy elegem van. Mi több, hogy ki tudom mondani, hogy elegem van. Ez persze a legtöbb embernek nem kunszt, ha körülnézek, azt látom magam körül, hogy rengetegen beszélnek arról, hogy elegük van. De nekem nagyon is kunszt! Ez eddig ugyanis nem fér(t) össze az énképemmel, hiszen én erős vagyok vagy mifene. Meg intelligens. Meg kreatív. Ja, és bátor is. És szeretem a kihívásokat. Nekem tudnom kell megtalálni a megoldást, és jól kell csinálnom a dolgokat… Én azért is éveket küzdöttem, hogy képes legyek sírni. És még mindig azt gondolom, hogy nekem erősnek kell lenni. Konstruktívnak. Segítőnek. Főleg pedig megértőnek. És most elegem van! De nem ám csak úgy gondolatban, hanem jól megérkezett hozzá az érzés is. Nem nyafogósan és tehetetlenül van elegem, hanem jó kis düh forr bennem. Hogy egye meg a fene! Lehetőleg most egye meg! És most nem az az első reakcióm, mint ami szokott, hogy hátrébb lépek, kicsit kívülről-felülről ránézek, és helyzetet elemzek, hanem zúdítani akarok. Olyasmi ez, mint amikor kb. 15 évvel ezelőtt a magamról alkotott anya-képem tört össze. Addig azt hittem, hogy én ilyen-olyan jó anya vagyok, és szembe kellett néznem vele, hogy egy frászt. Elég vacak szembenézés volt, de feloldozott egy csomó kényszerem alól, és megértettem, hogy az elég jó az pont jó, még akkor is, ha rólam van szó. Hátha most is ez történik…

És hogy miért van elegem? Az iskola miatt. És ez is szokatlan reakció nálam. De ha visszagondolok, akkor tulajdonképpen volt már elegem a munkám során is, csak félretettem. Inkább a megoldásra koncentráltam. Arra, hogy csinálhatnám még jobban, még többet. És most épp ebből van elegem. Hogy lehetetlen helyzetekből próbálom a maximumot kihozni. Hogy hogy is van az, hogy egy 270 fős gyereksereg és egy kb. 40 fős alkalmazotti létszám fenntartójának felelős képviselőjeként még mindig ilyeneken kell küzdenem, hogy a fenntartó egyesületben legalább legyen egy db részállású státusz, és ahhoz bér is tartozzon? Hogy amikor ezt három évig ilyen olyan plusz források bevonásával megoldottam, és volt 3-4 részállású státusz, és el lehetett látni a feladatokat (havi nettó 60-90 ezer forintos bérekért!), akkor az természetes volt, mint ahogy az a kb. 65 millió Ft is, amit ez a stáb plusz forrásként ide behozott ezen évek alatt? Hogy akkor senki nem mondta, hogy köszi és nahát, ezt hogy csináltátok! Nem igaz, hogy senki, néhányan igen. Néhányan meg gyanakodtak, hogy tuti valami suskus van benne, és közben biztos visszük haza a sok pénzt, csak nem látszik. A legtöbb embert meg egyáltalán nem érdekelte. Végül is, amik az ő köreik nem sérülnek, addig minden rendben van.

És ment az iskola, nem borult be, akkor sem, amikor az év elején még az látszott, hogy kb. 18 milliós hiányunk lesz. Pedig voltak olyan hónapok, amikor egy nappal bérfizetés előtt még nem tudtuk, hogy miből is fogunk fizetni. De hát nem idegesítettünk ezzel senkit, megoldottuk, végül is ez a fenntartó dolga. A tanáré meg az, hogy tudjon nyugodt feltételek között tanítani. És amikor most, egyszer csak épp nincs plusz pályázati forrás, hanem “csak” a normatíva és a szülői befizetések vannak, akkor újra kérdés, hogy minek is vezetés – hiszen mi önigazgatóak vagyunk, itt mi csinálunk mindent -, meg minek a fenntartó, és minek is arra pénz, meg minek is kellenek fejlesztések. Mondjuk most nem havi nettó százezerért csinálom mindezt mint korábban három évig (a majdnem polgári, megélhetést adó munkám mellett), hanem már egy éve legalább 190 ezerért (viszont közben a polgári munkámat fel kellett adnom, mert nem bírtam a kettőt együtt csinálni három év után – így tehát most anyagilag rosszabb helyzetben vagyok, de ez magánügy), és pazarló módon időnként igénybe veszek évi néhány konzultációt, tréninget az iskolavezetés azon tagjai számára, akiknek a napi munkájában ez segítséget jelent. Meg, hogy nem elégszem meg azzal, hogy defenzíven feléljük a pénzt, hanem igyekszem olyan offenzív dolgokba beleinvesztálni, amik középtávon fognak nyereséget hozni (pl. játszóház 0-3 éves gyerekeknek, akik belenőhetnek az ovinkba és az iskolánkba). És amikor költségvetés készül, akkor ezek néhányak számára luxustételeknek minősülnek. Netán az én hobbimnak. Azok, amiket a továbbképzésünkre és a tevékenységünk fejlesztésére szánunk és a jövőbe fektetünk. Az, amit felélünk, az rendben van, hisz nincs mit tenni. (Nincs mit tenni? Muszáj, amikor 82% a bér és járulék költsége az összköltségvetésből.) Az is rendben van, hogy olyan tanárokat is cipelünk magunkkal évekig, akik a közösbe semmit nem tesznek bele, és még a gyerekekkel kapcsolatos munkájukban is inkább ártanak, mint használnak. Az oké. Hogy egy gazdasági munkatárs, aki szülő is, a béréből havi több tízezer adományt ajánl fel az iskolának, mert tudja, hogy milyen nehéz a helyzet, az is rendben, olyannyira, hogy szó nélkül elmegyünk e mellett. Meg amellett is, hogy felveszünk olyan tanárokat, akiknek nincs meg az alapvégzettsége sem, és aztán évekig több milliót költünk az alap képzésükre (a sors iróniája, hogy időnként jobb tanárok vannak köztük, mint akiknek megvan mindenféle végzettségük). Ez is rendben. De hogy a szervezeti életre, a vezetésre, fejlesztésre, minőséggondozásra, értékelésre költenénk, hogy megfizetnénk még 1-2 olyan munkatársat is, akik ezzel foglalkoznak, hogy számukra támogató rendszereket veszünk igénybe, azért küzdeni kell. Hát hogy van ez? Vannak egyenlők meg még egyenlőbbek? Ha nem látunk feladatokat, akkor azok nincsenek is? Ha azt várjuk, hogy valakik, valahogy, valamikor (lehetőleg a két szép szemünkért, saját szabadidejükben, úgy, hogy mi ne is lássuk, és lehetőleg minket ne is zaklassanak ilyen hülyeségekkel) ezeket megcsinálják, akkor az rendben van? Hogy valakik viszik a felelősséget, és kimosdatnak bennünket a trutyiból, amikor hibákat követünk el, az természetes? Sőt, nem hogy rendben van, hanem azt hisszük, hogy de hát kizárólag mi közösen, a tanári közösség egésze vagyunk azok, akik miatt működik az iskola! Hogy is lehetne másként? Hiszen sok mindent beleteszünk, hetente-kéthetente elolvasunk 1-2 anyagot, mondunk hozzászólást is (le nem írjuk, mert arra már nincs időnk), plusz pár órát itt töltünk a tanítás után, sokat beszélünk dolgokról, véleményünk is van, végül is ettől mennek a szervezeti ügyek, nem? Sőt, mindezt a fejükre olvassuk azoknak, akik azt hiszik magukról, hogy az ő felelősségük mindez (és akiket ugyan mi választottunk ezekre a pozíciókra, de hát mindenki tudja, hogy ez nem teljesen komoly, csak a törvények miatt van így), hogy kapjanak már magukhoz, nehogy elszálljanak.

Nem az embereket utálom, úgy túl egyszerű lenne. Hiszen mindenki úgy él, ahogy tud. És talán nem így tűnik, de most sem az volt a szándékom, hogy bárkit megbántsak. Nem is az életre vagyok dühös. Hanem arra, hogy én miért asszisztáltam ehhez, nekem ez miért volt így rendben évekig, miért nem tettem szóvá? Vagy amikor próbáltam, akkor miért nem vittem végig? Hogy miért teszek bele erőn felül valamibe (valahonnan máshonnan vonva el az energiáimat), és aztán miért érzem magam megbántva és miért érzem igazságtalannak, hogy ez másoknak tulajdonképpen kényelmes, olyannyira, hogy akár még cseszegetni is van idejük-kedvük, és azt várják, hogy vigyem el én a balhét? Valamiért mégis jó volt ez nekem, ha hozzájárultam a fenntartásához. Ezek a szituációk ebben az iskolában mindig is így meg még ígyebbül voltak, de végül én is hagytam – mit hagytam, keményen dolgoztam érte -, hogy így lehessenek…