Honnan hová?

Biztosan ismerős a jelenet: a Shrekben a szamár egy csomószor idegesítően kérdezi, hogy „ott vagyunk már”? Valahol persze mindig ott vagyunk, de hogy hol, és hogy már vagy még, az attól függ, hogy honnan indultunk és hová. Most, hogy túljutottam az „elegem van” érzésén, és még mindig itt vagyok, valahogy ilyesfajta visszatekintési vágy vett erőt rajtam. Egy kis szubjektív visszajelzés, hogy hol is vagyunk most szerintem.

Honnan indultunk? Én kb. négy éve léptem be szorosabban az iskola életébe (szülőként 11 éve kísérem azt figyelemmel, és a part széléről pedig 15 évvel ezelőtti alakulás óta), most innen datálom a honnant.

Én akkor sokkal kevésbé egy szervezetet láttam, mint inkább egy faluközösséget: régre visszanyúló és szőnyeg alá söpört történetekkel, szemtől szembe soha ki nem mondott és nem kezelt sérelmekkel, komoly kompetencia- és tudásbeli hiányosságokkal a szervezeti működés és az önismeret terén, és az önreflexió majdnem teljes hiányával. Ez a kommunikációban is szépen megmutatkozott, szinte soha nem arról beszéltünk, amiről valójában szó volt, tele voltunk elfojtásokkal, bűnbakképzéssel, hiányzott az őszinteség és nyíltság, a konfrontációra való képesség és a konstruktivitás. Ebben a légkörben nem lehetett nyíltan vállalni a hibázást, így tanulni, fejlődni sem lehetett szerintem.

Hogy miért léptem be ebbe a helyzetbe azon kívül, hogy lételemem a krízis, hogy csak a lehetetlen helyzetek vonzanak, és hogy szerettem volna a gyerekeimnek még évek múlva is egy iskolát, sőt, egy jól működő iskolát? Jó kérdés, de erről bővebben talán máskor…Tudtam, hogy kívülről nem tudok segíteni, ha viszont beljebb jövök, akkor azzal a kockázattal kell szembenéznem, hogy előbb-utóbb be fog nyelni a szervezet, hiszen én is a részévé válok. Bíztam abban, hogy van kompetenciám ahhoz, hogy segítsek és közben emberként nem vesztem el az összes hitelemet, hogy belül lesznek olyanok, akikkel együtt lehet működni, és hogy kívülről pedig lehet segítséget kérni.

Így visszatekintve talán nem is szimplán a nehéz szóval jellemezném az elmúlt éveket, hanem azzal, hogy is iszonyú sziszifuszi volt: egyet előre, kettőt hátra, ritkábban pedig kettőt előre, egyet hátra.

Arra számítottam, hogy valószínűleg időnként magányosnak fogom érezni magam, érdekes módon ez mégsem volt annyira meghatározó érzés, mert mindig volt egyfajta csapat körülöttem. De igazából most látom azt, annak a tükrében, hogy az iskolavezetés kb. másfél éve már hivatalosan is megalakult, és bár egy csomó gyerekbetegséggel, de mégis működik és én is része vagyok, hogy sok tekintetben, igazán lényeges kérdésekben mégis mennyire egyedül voltam eddig. Azt már az elején is tudtam, hogy alapvetően a tanári kollégiumig kell eljutni, hisz az (az kellene hogy legyen) az iskola szíve-lelke, hogy velük kell dolgozni, de azt akkor még nem pontosan láttam, hogyan jutok el ebbe a korábbi hagyományai szerint eléggé zárt világba. Azt is láttam, hogy a szülők-tanárok (időnként pedig a tanárok-fenntartó és szülők-fenntartó) szembenállások valójában csak tünetek, főként a bizalmatlanság megnyilvánulásai, és hogy a valódi törésvonal, amivel foglalkozni kell, valójában a tanári kollégiumon belül van.

Az út elemeiről, arról, hogy pontosan mit is csináltam-csináltunk az elmúlt négy év alatt, most nem célom részletesen beszélni – az ezzel kapcsolatos visszatekintést az elmúlt fél-egy évben több fórumon is megtettük. Most inkább a szubjektív része izgat a dolognak: hogy honnan indultunk, arról már írtam fentebb, most következzen az, hogy hol tartunk jelenleg szerintem, utána pedig az, hogy rám milyen hatással van mindez.

Hol tartunk most?

Az egyik legfontosabb, hogy sikerült eljutni ahhoz a közös felismeréshez, hogy a szervezeti működés nem megy magától, és hogy vezetés akkor is van/történik, ha azt mondjuk, hogy nincs/nem kell. Nagyjából ezzel eljutottunk a mínuszból (máshol ez sokkal inkább evidencia valamiért, mint a Waldorf-iskolákban, ahol nagyon gyakran félreértelmezik és negligálják a szervezet és vezetés kérdéskörét) addig a nulla pontig – és már idáig is hosszú út vezetett – ahonnan valójában el lehetett kezdeni dolgozni: kinyílt a tanári kollégium ajtaja.

Azon túl, hogy 15 éve – egy sor komoly problémával ugyan, de folyamatosan működünk, mi az, amire szert tettünk az elmúlt négy év során elsősorban a szervezet működése-működtetése terén?

– Vannak – közösen megfogalmazott – szervezeti alapelveink, értékeink, küldetésünk, jövőképünk.

– Hamarosan lesz aktualizált szervezeti ábránk és szervezeti és működési szabályzatunk is. Vannak működő munkacsoportjaink, és látszanak már kezdetleges elemei a mandátumdelegálásnak. Itt még azért sok további teendőnk van.

– Van egy Waldorfos, „testre szabott” minőséggondozó eljárásunk, hozzá minőséggondozó csoportunk, saját minőséggondozó kézikönyvünk, benne folyamatszabályozásaink, van audit jelentésünk, és rendelkezünk néhány továbbképző és támogató elemmel (ez utóbbi még hiányos).

– Vannak aktualizált feladat- és munkaköri leírásaink. Van egy iskolavezetői csoportunk is most már kitisztult feladatkörrel. Beszámolási-visszatekintési és értékelési rendszerünket is elkezdtük felépíteni (még hiányos).

– Bizonyos konkrét ügyek/projektek/események mentén már tudunk együttműködni. Ha pedig nem, akkor időnként tudunk segítséget kérni, van mediációs csoportunk, túl vagyunk néhány mediáción és resztoratív konfliktuskezelésen.

– Szerződéseink, jegyzőkönyveink, határozataink, működésünk dokumentációi írásban rendelkezésre állnak, követhetőek, egy sor ellenőrzésen megfeleltek.

– Most már jól átlátható a gazdasági működésünk, a költségvetésünk és az elkészítésének folyamata is, az illeszkedik a most már nem csak papíron létező szakmai prioritásainkhoz és terveinkhez.

– És persze van néhány forró helyzetünk/kérdésünk: pl. egy iskola vagyunk-e vagy kettő (általános iskola és gimnázium), hogy tudnak valódi partnerként együttműködni a szülők tanárok és a fenntartó, az iskolának és az óvodának mi a viszonya egymáshoz, hogyan tudunk waldorf-kompatibilisen korai gyerekkori (0-3 év) gondozást végezni, ha valaki nem alkalmas a munkájára és/vagy szervezeti értékeket sért mit csináljunk?

Mit tanultam?

A legnagyobb nehézséget az okozta számomra, hogy ebben a szervezetben bárki (akár egyetlen ember is, akinek nincs is köze az adott dologhoz és semmiféle felelősséget nem visel), akár az utolsó pillanatban is, ezer egyeztetés után is képes keresztbe feküdni egy-egy folyamatnak, rendezvények, tevékenységnek. Egy ekkora szervezetben (200 milliós éves költségvetés kb. 40 alkalmazott és 270 gyerek) szerintem ez időnként életveszélyes, ráadásul a mandátumelv és a szabadság teljes félreértelmezése. Ez sok folyamatot megakaszt, sok ismétlésre kényszeríti a szervezetet, és ezáltal pazarlóan bánunk az amúgy szűkös erőforrásainkkal, sok embert leamortizálódik és közben romboljuk a bizalmat.

Tulajdonképpen nehéz leszoknom a mások helyett való gondolkodásról és cselekvésről, így egy-egy dologba iszonyú energiát és időt beleölök. Nehéz volt rálátnom, hogy ezzel sokszor én magam mennyire elkényelmesítem a szervezetet, akár függő helyzetbe is hozom magamtól azzal, hogy folyton lehetetlen helyzeteket oldok meg, és nem hagyok egy-két dolgot összedőlni. Nem gondoltam, hogy sokan csak akkor hajlandóak szembenézni dolgokkal, ha azok rájuk borulnak, és bár a tapasztalati tanulásban hiszek, mégis sokszor én magam is csak magyarázni próbálok valódi tapasztalatok felkínálása helyett. Néha már tudok kibontakozni hagyni bizonyos helyzeteket, akár hagyni elmenni a konfliktusokig is, nem előre, mások helyett kitalálva, hogy mi lenne jó, átvállalva mások felelősségét. Már nem tartok annyira a konfliktustól, mert megtapasztaltam, hogy sok jó változás elindítója lehet, amennyiben emberként tudunk azokban helyt állni, és határozottan, de tisztelettel tudunk viselkedni a másik fél irányában.

Sokáig nehezemre esett akár csak lényegre törően kérdezni is, akár pedig röviden megfogalmazni és kertelés nélkül, mégsem bántón, az adott személyt nem elutasítva elmondani, hogy mi az, ami zavar, ami nem tetszik a cselekedetében. Holott érzem, hogy ez nekem is mekkora segítség, ha időnként megkapom valakitől. Megtanultam időnként gyengének és tanácstalannak lenni, megosztani a nehézségeimet, és segítséget kérni, rábízni magam bizonyos helyzetekben bizonyos emberekre.  Megtapasztaltam azt is, hogy milyen fontos az, hogy időnként megálljunk, visszanézzünk, és hogy ne csak a problémákat lássuk, hanem képesek legyünk megünnepelni azt is, ami már annyira hozzánk tartozik, hogy többnyire észre sem vesszük.

Korábban sokkal inkább a különböző módszerekben bíztam, ma már a hiteles jelenlét erejében hiszek – mintha ennek mentén lennének képesek rendeződni, rendbe kerülni a dolgok. Ennek nyomán egyre inkább azt élem meg, hogy nem kapcsolatok vannak, hanem sokkal inkább kapcsolódások: képesnek kell lenni minden pillanatban újra és újra kapcsolódást és élő viszonylást kialakítani.

Megerősödtem abban, hogy a szabadság mekkora felelősséggel és folyamatos tanulással jár, mennyire munka- és időigényes, de hogy milyen jó, hogy ezen az úton lehet járni. Szembesültem azzal, hogy ha nem tudunk önmagunk vezetőivé válni, ennek a feltételeit megteremteni, és ennek a felelősségét magunkra venni, meg a következményeit elviselni, akkor ahhoz asszisztálunk, hogy mások rendelkezzenek felettünk. És hogy ennek nem mond ellent az, hogy megelőlegezzük a bizalmat másoknak, hogy bizonyos területeken rendelkezzenek velünk.

Örülök neki, hogy a rendszereket emberek működtetik, mert ez ugyan nehezebbé és kiszámíthatatlanabbá teszi a dolgokat, de ugyanakkor sokszínűvé is, és nem engedi, hogy elkényelmesedjünk, megússzuk egymással a valódi találkozásokat, és lehetővé teszi, hogy a kapcsolódásaink és kapcsolataink által fejlődhessünk – mi magunk, és a közösség is.