Fontos folyamatok zajlanak bennünk felnőttekben, szülőkben és tanárokban egyaránt, miközben az iskola hétköznapjait éljük, tesszük. Iskola ez felnőtteknek is. És reméljük, hogy mindeközben, ahogy mi magunk is jelen vagyunk itt, meg változunk és fejlődünk, egyre jobb iskolájává tud válni a gyerekeinknek is. Fontos kérdéseket teszünk fel magunknak és egymásnak, többek közt azt is sokszor (és az évek során sokszor még), hogy miért is vagyunk itt (még?). Mert idejöttünk mind valamiért és idehoztuk a gyerekeinket, aztán itt is maradtunk, de lehet, hogy ez a kettő nem ugyanaz.
2014 január végén szervezetállításon vettünk részt, aminek a fókuszában a szegedi Waldorf iskola, mint szervezet szerepelt. Mi is az a szervezetállítás? Megkértük Balázst – aki szülőként van jelen iskolánk életében, és aki családállítással foglalkozik -, hogy hozzon képbe kicsit bennünket ezzel kapcsolatban. „A szervezetállítás egy erőforrásokra figyelő, megoldás központú beavatkozási módszer, melynek folyamán fény derülhet a szervezet gyengeségeire és erősségeire, lehetőségeire. Rá lehet tekinteni, hogy hogyan alakult, és hová tarthat, észlelhető, hogy kik ennek a folyamatnak a fontos szereplői. Fel lehet térképezni a szervezeten belüli erőviszonyokat, lehetőségeket: pl. mi az, ami ott van, jelen van, de mégsem használják erőforrásként? Segítséget nyújthat abban, hogy mindenki a helyére kerüljön a rendszerben, hogy jól érezze magát, minél teljesebben, önmagaként tudjon részt venni a szervezet közös munkájában. Mint módszer, a családállításból ered, de nem Bert Hellinger nevéhez köthető, hanem tanítványai megfigyelései alapján alakult ki. A családállításnál pl. kiemelt jelentőségű az érkezési sorrend, a szervezetnél is fontos, hogy ki, mikor lépett be, de itt nagyobb jelentőséget kaphat az, hogy ki mekkora felelősséget hordoz. Nyugat- Európában komoly cégek is igénybe veszik a szervezetállítást jövőjük tervezésekor.”
A januári szervezetállítás ún. fedett állítás volt. Ez azt jelenti, hogy először meséltünk kicsit az iskolánkról, a történetéről, a főbb szervezeti egységeiről – néhány kívülálló ember segítette a munkánkat -, utána pedig Géza felírt 4 cetlire egy-egy szereplőt (szülőket, diákokat, tanárokat, egyesületet), és ezeket összehajtogatva adtuk oda azoknak, akik az állítás szereplői voltak, így senki nem tudta, hogy kit jelenít meg. Először elhelyeztük a szereplőket a térben (úgy, hogy még mindig senki sem tudta, hogy ki kicsoda), majd pedig a szereplők kezdték el megkeresni azt a helyet, ami számukra a legkényelmesebb volt. Később egy 5. cetli is kiosztásra került, és ezzel egy 5. szereplő is színre került (iskolavezetés). Az állítás egy későbbi szakaszában néztük csak meg ezeket a cetliket, akkor derült csak ki, hogy ki kit képvisel, ami külön érdekessé tette a dolgot.
Az alábbiakban a résztvevők szubjektív beszámolóit olvashatjátok erről a rendszerállításról, amiből remélhetőleg annak ellenére is kikerekedik egy kép azok számára, akik nem voltak jelen, hogy mindegyikünknek nagyon mást maradt meg a legfontosabbként erről az eseményről.
T.: Több éve figyelem az iskolánk működését. Volt, hogy ellenállhatatlan vágyat éreztem, takarítva, rendet rakva, nagy szemeteszsákokat ragadva elkezdtem a szemetet, hulladékot kipucolni az iskolából. Volt, hogy csak úgy csendes megfigyelőként fejtegettem a titkot, vajon miért, hogyan történnek a dolgok? Hol születik és hal meg egy idea? Mi az oka, hogy külön-külön sok jó embert ismertem meg ebben a közösségben, együtt sokszor mégis valami egészen más születik meg belőlünk? Nem találtam választ…Viszont kellőképp megtépázva, ázottan, fáradtan hátradőlve azt mondtam kell, hogy legyen valami megoldás.
És eszembe jutott a morfogenetikus mező! Ahol nem kell ténylegesen jelen lenni minden érintettnek, teljesen elég, ha valaki képviseli a különböző erőket, melyeknek együttműködése hol jobban, hol kevésbé táplálja iskolánkat. A család- és rendszerállítás egy bizonyos morfogenetikus mezőben történik. Géza kollégámmal gyakran végzünk olyan terápiákat, melyek a kineziológia, aurasoma és a rendszerállítás ötvözetével nyújtanak segítséget egy-egy helyzet elakadásában. Hiszen tudvalevő, hogy ha az energia valahol elakad, az előbb-utóbb megmutatkozik valahol, pl. az egészségünkben, párkapcsolatunkban, akár szellemi vagy testi szinten.
Egy felismerésemet osztanám meg veletek ennek az állításnak a kapcsán: azt, hogy bár önigazgatóak vagyunk, az nem azt jelenti, hogy itt ne lenne szükség valamiféle vezetésre-irányításra, mert e nélkül könnyen széteshet az egész szervezet.
A.: Először vettem részt állításon, bár hallottam előtte már érdekeseket és hiteleseket a családállításról. Azaz kicsit hitetlenkedve vágtam bele egy szervezetállításba. Aztán nagyon egyszerűen alakult az egész: alig valami történik, nem tudok-értek először semmit, de később húsba vágó mintázatok, azonosságok villantak be számomra ebben-abban a játszott fikciós helyzetben saját iskolánk, szervezetünk hétköznapi hús-vér valóságával kapcsolatban. Nem értem, hogyan működik, de működik. Képeim: az egyesület mint mozdulatlan, de nélkülözhetetlen középpont; a Wakond (iskolavezetés) mint a tanároknak a többiek felé fordulását előmozdító erő; a halott eszme(?) mint keresztbefekvő és elhatároló mezsgye; a szülők mint kifelé húzódó, majd visszaforduló résztvevők. Erős képek.
S.: Nekem a családállítás mindig a csoda kategóriába tartozott. Csoda, mert itt a spiritualitás valósággá válik, és bebizonyosodik, hogy a tények csak tünetek, és az okot valahol máshol lehet megtalálni. A mi szervezetünknél is bebizonyosodott, hogy a sok-sok tünetünket egy szervezetállítás keretében, akár bennünket nem, vagy csak kevéssé ismerő segítők is tökéletesen tudják modellezni. Az ok pedig a másfél óra végén lesújtóan vált valósággá. A tanárok kívül rekedése, a szülők elmenekülése, majd visszatérése, a gyerekek felnőttektől való függése – mind egy olyan szép eszme sokféleképp való értelmezésén múlik, amit ha kiveszünk a rendszerből, azonnal békés együttlétbe olvad a konfliktusok sokasága. Tehát a küldetés mondatunk túl tömör ahhoz, hogy mindenki hasonlót halljon belőle. Számomra ez a szervezetállítás azt bizonyította, hogy az iskola körül szorgoskodó sok tanár, szülő, gyermek és más segítők, megvalósítva saját feladatukat, vagy elképzelésüket, sok esetben nem közösséget építenek, hanem magányos szélmalomharcot vívnak – leginkább saját magukkal. Többnyire azzal vigasztalom magam ilyenkor, hogy mi legalább elkezdtünk valamit, amit a gyermekeink vagy unokáink valóra válthatnak. És most megyek, harcolok tovább a saját szélmalmommal, nem szeretnék kilógni a sorból:-)
Zs.: Családállításon már voltam, nem állítóként, csak képviselőként. Szervezetállításon még sohasem. Mivel nem volt elég külsős jelentkező, én is beálltam valakinek (valamilyen csoportnak) a helyére, csak nem tudtam kiére. Számomra ismét nagyon izgalmas volt azt megélni, hogy amint beállok, közvetítő közeggé válok, és a képviselt érzéseit érzékelem, nem pedig a sajátomat. Nem tudni, hogy miért működik ez a dolog (és lehet, hogy nem is fontos, hogy miért), csak működik. Nekem az volt érdekes tanulság, hogy a különböző szereplőket leginkább az a „Waldorf eszme” választja el, ami mindenkinek mást jelent, amit nem tudunk egzaktan megfogalmazni, mert nem is lehet (amikor azt mondjuk: ez waldorfos, ez meg nem waldorfos). A tanárnak, a diáknak, a szülőnek és az egyesületnek is mást jelent az, hogy “Waldorf”. És mindenki a másiktól várja el, hogy az ő “Waldorf- képének” feleljen meg. Próbáltuk azt is, hogy a Waldorf- eszme képviselője kiment a képből. Ekkor a képviselők nagyon közel tudtak kerülni egymáshoz. Én ezt úgy értelmeztem: ha ez, a másikkal szemben támasztott, homályos elvárás eltűnik (és mondjuk, mindenki a saját feladatira koncentrál) mély, elfogadó szeretet alakul ki a résztvevők között. Ha „Waldorf eszme” képviselőjét benne hagytuk az állításban, akkor jött létre mindenki számára elfogadható helyzet, ha az eszme képviselője volt középen és mindannyian őt néztük, rá koncentráltunk, mint közös cél megvalósítására. Ezzel a záróképpel ért véget az állítás. Szép élmény volt ez a vasárnap délután, jó lenne, ha többen, több szervezeti csoportból meg tudnák ezt tapasztalni! Köszönet érte Gézának és Timinek, hogy megszervezte!
E.: Szervezetállításon korábban még nem vettem részt, családállításon már igen. Kíváncsi voltam nagyon, és nem csak a havas téli út tartogatott kalandokat, hanem maga az állítás is, amiből az alábbi dolgokat emelném ki.
Az egyik az, hogy amikor az iskolavezetés bejött a képbe, akkor a tanárok (ekkor még az állítás fedett részénél tartottunk, tehát senki sem tudta, hogy kit jelenít meg) végre a többiek felé fordultak (addig szinte háttal álltak mindenkinek). Szóban pedig azt jelezték vissza, hogy érzik a támogatást és a biztonságot a hátuk mögött – és közben a szülők, akik már majdnem kimentek a térből, elkezdtek visszamenni és közeledni a többiekhez.
A másik az, hogy amikor kíváncsiságból azt kértem (hiszen sokak szerint a fenntartónak semmi szerepe nincs, csak egy kötelezően letudandó jogi izé), hogy az egyesületet – akinek a megjelenítője végig nem csinált semmit, csak állt kitartóan a jelenet középén – vegyük ki a képből, akkor kitört a káosz: a diákok kakaskodni kezdtek a tanárokkal, a szülők még kintebb vonultak. Amikor visszatettük őt a helyére, akkor ő maga továbbra sem csinált semmit, állt középen, ugyanakkor helyreállt a rend, a szereplők elkezdtek mellé rendeződve egy kört alkotni az „eszme” felett.
A harmadik pedig maga az „eszme”. Neki nem osztottunk cetlit, ő maga hívatlanul jött be a jelenetbe azzal, hogy a szülők, diákok és az egyesület (majd később, amikor közelebb jöttek, a tanárok is) mindannyian egy pontot néztek a lábuk előtt. Így a szereplők nem is tekintettek egymásra, talán nem is érzékelték közvetlenül egymást, csak azt a bizonyos „valamit”. „Eszmének” neveztük el, de igazából szerintem inkább egyfajta (még inkább többfajta, minden szereplőnek más), a fejünkben megjelenő reprezentánsa-kivetítése volt az eszmének. Talán mondhatnánk dogmának is? Szóval valami olyasmi, ami először nem segített, hanem gátolt abban, hogy lássuk egymást, és közvetlen kapcsolatba kerülhessünk egymással. Számomra ez még inkább kiemelte a mindennapjainkban a valódi találkozások-ismerkedések, emberi kapcsolódások és együttműködések fontosságát, személyes küldetésünk megfogalmazásának megúszhatatlanságát, azt, hogy a közös cél velünk, általunk telik meg konkrét tartalommal, és hogy fontosak a szavak, de az, amit és ahogy teszünk, még fontosabb.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: