Amikor eleinte találkoztam a Waldorf-iskolával, sokkal inkább egy faluközösségre emlékeztetett mintsem egy szervezetre vagy intézményre. Időnként még most is azt gondolom, hogy simán egy szappanopera köznapi szereplőinek naivitásával éljük napjainkat – sajnos a kasszasiker ígérete és anyagi biztonsága nélkül. Mindenesetre ez nem írta felül azt a régi heppemet, hogy egy ilyen helyen nem árt ismerni mind a szervezetre, mind pedig a közösségre és a csoportra vonatkozó fejlődési törvényszerűségeket, és – mivel a személyiségünkkel dolgozunk – ezt a területet meg különösen. Ilyen módon egy meglehetősen komplex kép tárul a szemünk elé, amiről ha tudomást veszünk, kapaszkodóként használhatjuk, ha viszont nem vagyunk hajlandóak foglalkozni vele, attól még hat és működik. Ha ugyanis humán szolgáltatásként tekintünk az iskolára, az azt is jelenti, hogy mi magunk vagyunk a saját munkaeszközünk, és ha csak kalapácsként tudunk viselkedni, akkor mindent szögnek nézünk.
Mi az alapvető különbség a szervezet és a közösség között? Mindkettőt emberek alkotják, mindkettőnek vannak értékei (a szervezetnek általában kimondott-leírott formában), akár mindkettőben közös munka is folyik, és megjelennek a közös célok is. És mégis mások, még akkor is, ha ugyanazok az emberek alkotják, és ha együtt, egy helyen és időben léteznek. A szervezet általában jogi formában is tetten érhető, a közösség elsősorban informális kategória – de nem ez a döntő különbség. A közösségnek tágabbak a határai: ha csak nem sért meg valaki súlyosan egy alapvető morális törvényt, akkor a közösség tagja maradhat. Ám ha valaki nem működik együtt a szervezet alapvető feladatának megvalósításában, és ezt a munkáját nem a szervezet értékei szerint végzi, akkor nem tagja az adott szervezetnek. Tulajdonképpen akkor sem, ha formálisan még az. Ő zárta ki magát, és ha a szervezet nem teszi láthatóvá ezt, akkor asszisztál ennek a nem normális és nem morális helyzetnek a fenntartásában, ami romboló. Számtalan módon szoktunk hibázni ebben a kérdésben: pl. mi magunk sem vagyunk igazából tisztában a szervezet alapvető feladataival és értékeivel, nem tesszük azokat láthatóvá, nem akarunk senkit bántani, ezért nem konfrontálódunk (és közben azt gondoljuk, hogy empatikusak meg toleránsak vagyunk), nem tudjuk világosan és érthetően megfogalmazni a gondolatainkat, nem vagyunk biztosak benne, hogy jól látjuk a dolgot, azt gondoljuk, hogy a dolgok majd megoldódnak maguktól, majd rájön a másik, úgy véljük, hogy ez nem is a mi dolgunk, csak túl akarunk élni, vagy épp önmegvalósítani, vagy arra a következtetésre jutunk, hogy a demokrácia ezzel jár, stb. De attól még asszisztálunk, és ez a mi felelősségünk, hiszen a helyzetet nem a tisztulás és gyógyulás felé segítjük, hanem hagyjuk tovább mérgeződni. Biztos mindenki számtalan saját példát tudna erre mondani, sajnos nekem is van pár.
Ráadásul nem csak a szervezetnek és a közösségi működésnek, hanem csoportfejlődésnek is vannak törvényszerűségei, akár ismerjük ezeket, akár nem. Épp a minap tűnődtem azon, hogy ha pl. mindig meg akarjuk úszni a viharzás látványos időszakát – amikor épp az ütközések kellenek ahhoz, hogy a normáinkat majd meg tudjuk fogalmazni, és azok alapján tudjunk később működni -, akkor ezzel pont azt lehetetlenítjük el, hogy ezek a közös normák megszülessenek, így saját későbbi működésünk alatt vágjuk a fát.
Azzal is sokáig kínlódtam – pedig régóta tudtában vagyok ennek -, hogy az életkor és a meghatározó érettségi/rangúsági állapot között nincs közvetlen összefüggés. Hogy természetes, hogy azért mert valaki felnőtt korú, nem biztos, hogy felnőtt rangú is. Hogy felnőttnek lenni nem egy “készen van”, lezárt állapot. Hogy változtatni főként magukon tudunk, és ettől tud változni csak a többiek hozzánk való viszonya. És hogy ha nem próbáljuk minél inkább tudatosítani saját és szervezeti vakfoltjainkat, akkor az iszonyú felelőtlenség részünkről, hiszen ezek a vakfoltok és árnyékok akkor is hatnak, ha mi magunk nem vagyunk tisztában velük. Csak tudattalanul, és valószínűleg sokkal rombolóbban. És kizárt dolog, hogy másként viselkedünk emberként, másként házastársként, szülőként, kollégaként, pedagógusként. Így tehát végül ezek a tudatlanságaink és kompetencia hiányaink visszahatnak pedagógiai munkánk minőségére is.
“Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt tulajdonságaid jók; becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: