Egész-ség?

A tanév vége felé mindig felerősödnek és begyűrűznek a személyi kérdések. Néha kimondatlanul és kerülgetve-sejtetve a konkrét témát, néha meg kimondva-leírva: pl. fellebbezések, tantárgyfelosztás, szerződés módosítások- és megszüntetések, álláspályázatok formájában. Ez az időszak mindig nagyon megterhelő. Megvisel. Az a felelősség, ami egyébként az év során végig ott van a mindennapi működőképességünk megőrzésével kapcsolatban, számomra nem érezhető olyan mázsás súllyal, mint ebben az időszakban. Pedig az év során is vannak nehéz helyzetek bőven, egyensúlyban kell lennie a költségvetésnek, kormányhivatal és más szervek ellenőriznek, át kell dolgozni a szabályzóinkat és folyamatainkat, éves munkatervet kell készíteni és betartani, mindezeket dokumentálni kell – mégis ezek laza ujjgyakorlatok ehhez az év végi sűrűsödéshez és teherhez képest. Azon gondolkodtam, hogy vajon miért? Mi az, ami más ilyenkor? Miért épp ezek a személyi, emberi dolgok a legnehezebbek? Miért ezekben érezhető leginkább a felelősség?

Talán azért, mert itt mutatkozik és méretődik meg, hogy kik is vagyunk valójában. Hogy hol tartunk most az életünkben. Természetesen itt is vannak folyamatok és protokollok, mégis, amikor szemtől szembe leülünk egymással (és mostanában legalább elkezdtünk leülni), egymás lelkében tükröződünk. És olykor nagyon nem tetszik sem az, amit látunk és mutatni kényszerülünk, sem pedig az, ahogy látszunk.

Tisztességesek vagyunk-e? Hogyan lehet tisztességesnek lenni egy tisztességtelen helyzetben? Meddig mehetünk, hogy ne tegyünk kárt sem a saját lelkünkben, de a közösségben sem? Mit mond a lelkiismeretünk? Vajon tényleg a lelkiismeretünk beszél bennünk vagy inkább az egónk hangját halljuk? Mi történik, ha valaki vét a közösség és a szervezet ellen? Hogyan lehet felismerni, hogy a közös feladat vezet-e még bennünket, vagy az egyéni érdekek vezérelnek? Hogyan védhetjük meg azt, amik valójában vagyunk? Mi az, ami igazából gyógyít egy adott helyzetben? Mi köze a védelemnek és a bizalomnak egymáshoz? Hogy lehet tisztességesen visszajelezni és akár konfrontálódni is ha kell? Hogyan lehet mindezek közben embernek maradni, nem pedig bűnbakokat keresni és egymást bántani? Mi a különbség a konfrontáció és a bántás között? Hogyan árthatunk mulasztásokkal? Honnan tudhatjuk, hogy adott helyzetben már csak a műtét gyógyíthat?

Ilyen és ezekhez hasonló kérdések sorakoznak ilyenkor bennem. Az önvizsgálat időszaka ez. De nem az elcsendesedősen-töprenkedősen magunkba nézős formájú, hanem a közben minden nap egy-egy gyakorlatban vizsgázós, nehezített verziójú. A szemeszter lezárult, vizsgaidőszak van. És ezek a vizsgák nem szimulációs, hanem éles helyzetekben zajlanak. 

Van egy idézet, ami ilyenkor segít nekem. “Csak az gyógyít, ha az emberi lélek tükrében az egész közösség tükröződik, és a közösségben minden egyes tagjának ereje él.”

Ezt az időszakot én úgy élem meg, hogy ilyenkor, a személyi ügyek kapcsán tükröződik és visszhangot vet az egész közösségünk bennem (és nyilván más érintettekben is), úgy, ahol éppen vagyunk, ahol tartunk az utunkon. Kendőzetlenül. És ez az, ami nehéz. Hogy ezek vagyunk mi, és benne ez vagyok én. Egész-ség helyett félkész-ségeinkkel, megoldatlanságainkkal, alkuinkkal. Egy-ség helyett két-ségeinkkel. Talán már maga a tükröződés is gyógyít. Csak ki kell bírni. És utána tovább kell menni, valahogy eljutni-elérni a mondat második feléhez.