Színház az egész világ. Vagy egy nagy pszichoterápia. Esetleg mindkettő. Állítólag Csehov azt mondta egyszer, amikor a szemére vetették, hogy milyen lehangolóak a színdarabjai, hogy nézzétek komédiának, és nevessetek.
A héten Retrószentgyörgy és a Sárkány (elvtárs) címmel tanári dráma előadásra került sor. Hosszú hetek óta készülődtek erre a tanáraink, és egy pár mondatos szerepet a végére még nekem is írtak benne. Azt hiszem a kezdeteknél nem csak az volt a lényeg, hogy készüljön el egy bemutatható színdarab Szent György napra, hanem hogy ez a művészi munka kicsit összekovácsolja az embereket. A darabot közösen írták, mindenki maga alakíthatta ki a karakterét, a jelmezét, a mondatait. A ’70-es évek végének Magyarországán járunk – ahol egykor mi is gyerekeskedtünk -, a falu egy nagy ünnepségre készül Sárkány elvtárs látogatása alkalmából. Van minden: pávakör és úttörőkórus, táncdalfesztivál fíling és Edda. A darab színhelye a falusi kocsma, és ebben az alacsony küszöbű közösségi térben felvonul a szereplők apraja-nagyja, itt szövődik a történet cselekménye. A falu lakói a szocializmus tucatember típusait sorakoztatják fel meglehetősen karakteresen. Van egy pártitkár, aki elvileg az ünnepség felelőse, és aki a felelős posztja miatt nehezen találja a helyét, és a többiek is nehezen találják el a vele való biztonságos távolságot, így hát hezitálnak a tekintély és a bratyizás között. Ha már kocsma, akkor van két kocsmáros kisasszony is, mindkettő igyekszik használhatóvá konvertálni bájait a nehéz mindennapokhoz, és a közös felszolgálás és mosogatás unalmát egy kis rivalizálással színesítik. Természetesen van egy pávakörös nénink is, aki kicsit régebbről nézi az eseményeket, nem komplikálja túl a dolgokat, neki a párttitkár csak Pista, mert mi is lehetne más, és ha valami mondanivalója van, hát nem bonyolítja túl, hanem mondja és kész. És nem veszik ugyan komolyan, de mondhatja, baja nem lesz belőle. Foganatja meg vagy lesz, vagy nem.
Aztán adott egy jobb napokat látott kiégett tanárnő – hisz főfelelős párttitkár ide vagy oda, valakinek a gyakorlatban is össze kell hozni a kultúrműsort -, akiben az úttörőkórus próbáinak szünetében a kiégett parázs mégis egy kis tüzet fog, női-anyai ösztöne kombinált mozgásba lendül és a udvaros-takarítóban felismeri a még fel nem fedezett, száműzött költőt. Költőnk látszólag önfeledt söprögetése közben talán éppen erre vár, hiszen jó helyen, jó időben félhangosan idézve a klasszikusokat felhívja magára a figyelmet – ügyelve és sejtetve, hogy ezt csak szigorúan vájt fülűek hallhassák -, és azután már szabad az út ahhoz, hogy tanárnőnk saját költeményeit könyöröghesse ki belőle, melyek szavalásába költőnk menetközben teljesen bele is éli magát. Így válik a cserkészőből cserkészett – a cserkészből meg úttörővezető.
Hivatalos közeg nélkül nem élet az élet, így hát a rendőr elvtárs is fontos szereplője a falu életének. Az ő tekintélyét nem a láthatatlan, mégis nagyon jelenlevő párt, hanem a sapka adja – hisz a rend utáni vágy olyan rendszerfüggetlen törekvés, ami mindig valamely rendszer jelmezében torzul el. A rendőrt mégis közülük valónak reagálja le a falu népe, akitől nem félnek – mint a párttitkár elvtárstól, aki valaha ugyan közülük való volt, de most ki tudja, hogy az-e -, és függetlenül attól, hogy együtt koccintanak vele, mégis tisztelik. Az ő felesége kovácskatika, aki majdnem Kovács Kati lehetne, de mégsem, bár csak egy hajszál választja el tőle: folyton azért izgul, hogy nem találja meg a hangját. De azért szerencsére többnyire megtalálja, akkor is, amikor egy fontos kérdést tesz fel a falu hősének. Az persze már más lapra tartozik, hogy ezt a kérdést senkinek nem nagyon akaródzik valójában meghallani, mert akkor kéne legyen válasz is, amivel pedig kezdeni kellene valamit, és ez beláthatatlan következményekkel járó változásokhoz vezethetne. Így tehát jobb meg sem hallani mindezt, és mással (például a muszáj-ünnepséggel) foglalkozni.
Szóval itt van a falu Hőse is. A Hős, aki hős. Vagy még csak az sem. Aki (állítólag) maga idézte elő azt a katasztrófát, amiben ugyan bennégett jó pár ember, mégis alkalmat adott neki arra, hogy néhányat meg megmentsen, így hőssé váljon. A “mi hősünkké”. Akinek van egy fia, aki a falu bolondja, és aki valahogy mégis mindenkiből előcsalogatja az emberi érzést és még azt a melegséget, ami megmaradt benne. A bolond fiú a bolond öregasszonnyal érzi igazán jól magát, aki ugyan mindig a hamarosan elkövetkező világ végéről monologizál, és aki szerint sárkányok csak a mesében léteznek, tehát Sárkány elvtárs sem létező entitás a számára, de tudja, hogy mit akar a bolond fiú: figyelmet és mesét. És amikor háttérbe tudja szorítani a világvége históriát magában, és oda tud fordulni a fiúhoz, akkor végre mesél neki. És a két bolond – a fiú és az öregasszony – az, aki által megjelenítődik Szent György és a sárkány harca, aminek apropójából egyébként ez a darab született, és ami a darab szereplői közül senkit sem érdekel, hiszen nem ez a fontos számukra, hanem a Sárkány elvtárs miatt rendezett, neki szánt kirakat-ünnepség.
Az úttörőkórus fantasztikusan muzsikál, Pajtás, daloljunk szép magyar hazánkról kezdetű dalával tapsra ihleti a közönséget. A nájlon térdzoknik és úttörő nyakkendők igazi retró darabok, nem is tudtam, hogy ilyeneket be lehet még szerezni.
És a darab végére beleírtak egy titkárnőt (engem, az egyetlen nem tanárt – hanem szülő-fenntartót – ezúton is köszönet érte!), Sárkány elvtárs adjutánsát, akinek összesen annyi a szerepe, hogy közli, hogy az ünnepséget elhalasztják (dolgozhattok rajta még egy kicsit lányok-fiúk), mert Sárkány elvtársnak hirtelen más fontos teendője akadt (államérdek természetesen), és egyébként meg sok sikert és jó egészséget kíván a falu munkás-paraszt dolgozóinak meg a helyi pártapparátus tagjainak. Ha eddig kételkedtünk volna a messzi Sárkány elvtárs létezésében, akkor ez a kis közjáték további bizonytalanságot jelent: hiszen Sárkány elvtársat most sem látta senki színről-színre, ám ha van neki földi helytartója, akkor ki tudja, talán tényleg létezik.
Gondoltam, ha már magunkat parodizáljuk, biztos, ami biztos, mint titkárnő, beviszek egy pisztolyt is a színpadra az üzenet és az üdvözlet mellé. Persze csak finoman, de azért határozottan, a retikülömből veszem ki, mintegy mellékesen. Csak a biztonság és az egyértelműség kedvéért, hátha kölcsönöz egy kis súlyt a láthatatlan Sárkány elvtárs képviselőjének. Persze csak vízipisztolyt találtam itthon…
A darab sikeres volt, a nézőktől nagy tapsot és sok dicséretet kapott. Azt nem tudom, hogy az utána tervezett közös borozás végül összejött-e, és azt sem, hogy a közös művészi munka segített-e összekovácsolni az embereket. Waldorf-faluközösségünk paródiája számomra olyan volt mint cseppben a tenger. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Ezek vagyunk mi, most 2015 májusában.
http://www.waldorfszeged.hu/node/452
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: