Egy kedves kollégámtól hallottam pár éve, hogy ő úgy tekint a Waldorf-iskolákra, mint egyfajta “karma-gyorsítókra”. Ugyanis ezen a viszonylag járatlan úton számtalan váratlan helyzet adódik, ösvényeket kell kitaposni és utakat kell kiépíteni, párhuzamosan több szerepben is helyt kell állni, egyidejűleg simán több életet is le lehet élni. Na persze nem egyszerűen csak letudni és kipipálni, hanem sokszor megszenvedve, megkínlódva, időközben újra- és újratervezve.
Mindannyiunk életében vannak ilyen sűrített helyzetek. Amikor töményen kapjuk a dolgokat. Vannak köztük felemelőek mint pl. egy gyerek születése vagy egy barátság kialakulása, és vannak piszok nehezek, veszteséggel járók, amikor nehéz visszatalálni ahhoz, hogy valójában nem vagyunk egyedül. Ilyen sűrített helyzeteket mutatnak be a könyvek, színdarabok, filmek – és tulajdonképpen ilyen sűrített helyzet maga az életünk is, csak mivel nem pár napra tömörödik össze, hanem évtizedek során át tart, ezért csak ritkán átélhető ez számunkra. Olyan ez, mintha minden nap csak egy hangjegyet játszanánk le: a végén ebből is összeáll a mű, még ha nem is vagyunk képesek folyamatában meghallani a hangsort. Pedig néha jó odafülelni erre a hangsorra, jó felfedezni, hogy vajon miféle dal akar kikerekedni belőle. Ehhez viszont muszáj olyan helyzetet teremtenünk, hogy kapcsolatba kerülhessünk a lelkünkkel, mert annak hangjait másként nem fogjuk meghallani. Számomra nem mindig könnyű eldönteni, hogy mikor mit lehet és kell elengedni, és mi az, amit nem szabad. Mi az, ami légvár és illúzió, és mi az, amiből a lelkiismeretem táplálkozik, így hát hozzám tartozik.
Hat évvel ezelőtt, amikor végigjártam egy 800 km-es zarándokutat, úgy gondoltam, hogy két dologra biztosan képes vagyok: a fenti dilemmákra időt szakítani és közben pedig gyalogolni, úton lenni. Akkor sokkal többet kaptam ennél: átéltem, hogy alapvetően rend van a világban. Hogy ezt a rendet fenntartja valami. Akkor is, ha olykor sokat megteszünk érte, hogy megbontsuk ezt. És alapvetően a saját választásunkon múlik, hogy beletagozódunk-e ebbe a rendbe vagy pedig ellenére megyünk. Mindkettő lehetősége bennünk van. Holnap egy újabb zarándokútra készülök. Most nem tudok olyan sokáig távol lenni, így csak 300 km-t terveztem gyalogolni.
Nagyjából két hete a nyolcadikosok az iskolában Michael Ende Momo c. darabját mutatták be. Nagy hatással volt rám, nem csak a mű, hanem a gyerekek játéka, az, hogy ki melyik szerepet játszotta és hogyan adta bele magát, és az is, hogy számomra Ende valahogyan mindig arról is szól, hogy valaha, régen, amikor még tiszták voltunk, mindent tudtunk, csak közben bepiszkolódtunk és elfelejtettük. Most Ende-től viszek magammal, magamnak egy idézetet erre az útra:
“Ahogy van szemetek, hogy a fényt meglássátok, van fületek, hogy a hangot meghalljátok, úgy van szívetek, hogy az időt megérezzétek. S minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idő, akár a szivárvány színei a vaknak, a madár éneke a süketnek. De van vak meg süket szív is, amely semmit se érez, épp csak ver.”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: