Visszatérés

Gyerekkorom egyik kedvenc könyve volt Lem-től a Visszatérés. Egy űrhajósról szól, aki földi léptékkel mérve kb. 100 évig volt a csillagok között, majd visszatér a Földre és próbálja megtalálni a helyét ebben a világban. Időközben a világ is sokat változott, és ő maga sem ugyanaz, mint aki útra kelt annak idején. Nemcsak a helyét nem találja, de az értelmét sem igazán látja mindannak, ami körülveszi, és amibe beleilleszkedhetne. Végül mégsem indul el egy újabb expedícióval, hanem otthonra talál, és azt a fajta rendet és háborítatlanságot, amit útja során az űrben megtapasztalt, itt a Földön, a szeretetben fedezi fel újra.

Múlt héten hazaértem a zarándokutamról- ezúttal csak két hét volt. Hat évvel ezelőtt öt hétig voltam oda. Mindkét alkalommal hihetetlen élmény volt, és mindkét alkalommal iszonyú nehéz volt a visszatérés a “normalitásba”. Sőt, mi több, nehéz normalitásként tekinteni arra az életre, amiben élünk. A “követel” oldalon rengeteg “nekem ez jár” típusú követelés, a “tartozik” oldalon pedig egy csomó mulasztás. Egyfelől nem normális az a pazarlás, ahogy az életünkkel, és az élethez szükséges feltételeinkkel bánunk, ahogy ezen a területen előtérbe toljuk magunkat és a pillanatnyi érdekeinket, másfelől pedig nem normális az sem, hogy amikor pedig adhatnánk, visszavonjuk magunkat, és szerepek vagy falak mögé bújunk. Közhely persze. Tudjuk. És mégis ezt éljük. Ilyenkor, egy-egy visszatérés kapcsán, túl nagy a kontraszt. OTT illeszkedtem a meglevő rendhez, nem is lehetett másként. ITT próbálok rendet teremteni magam körül, és bárhová nyúlok, az ellene mondani látszik ennek a meglevő rendnek. Hogy lehet az OTT-ból ITT?

Eszembe jutott egy másik könyv is, amit mostanában olvastam. Rakonczay Gábor Átkelés a végtelenen c. könyve. Gábor 2012-ben elindult egy kb. 6000 km-es útra, egy egyszemélyes kenuval nekivágott átevezni az Atlanti-óceánt. Egy borulás következtében felszerelésének jelentős része, köztük a műholdas telefonja is, odaveszett, így jó néhány hétig teljesen el volt vágva a külvilágtól, azt sem tudták, hogy életben van-e. Végül célba ért, kikötött, és megírta ezt a könyvet. És közben gyökerestől megváltozott az élete. Engem már akkor is az a gondolat foglalkoztatott, hogy egy ilyen tapasztalat után, hogy lehet visszatérni a “normalitásba”. Nyilván sehogy. Felül kell írni a normalitásról és a valóságról szóló világképet – illetve az biztosan már útközben felülíródott -, és az új képhez kell igazodni, ami biztosan iszonyú nehéz lehet. Akár az őrületig is el lehet jutni közben. Persze ez nem egy szimpla zarándokút volt, nomád, ugyanakkor mégis európai körülmények között, hanem az életveszéllyel való mindennapos küzdelem azon a baromi nagy óceánon, és a megmenekülésre pedig nem volt semmi garancia. 

Egy zarándokút is egy lehetőség egy másfajta valóság megtapasztalására. És persze ilyesfajta helyzetek adódnak a mindennapi életünkben is, csak ott könnyebb elhessegetni azokat.

Nem akarok megkeseredni és kivonulni a világból. Nem akarok zarándoklatról zarándoklatra sem járni, és ami közte van, azt pedig valahogy túlélni. És nem akarok lelkes lenni ezerféle dolog iránt, miközben végül is vizet gereblyézek. Nem akarom a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni. Ennek a világnak a hétköznapjaiban próbálom megtalálni azt a helyet, ami épp az enyém, és azt tenni, amiben valódi értelmet találok. Nem tűnik egyszerűnek. Még jó, hogy ez a világ ilyen nagy hely…