Pár éve volt egy álmom az iskolánkkal kapcsolatban. Valami nem akart sikerülni, és ennek nem értettem az okát. Ebben az álmomban valaki azt mondta nekem, hogy tudnom kell, hogy minden helyzetben, így ebben is, jelen vannak és munkálkodnak az ellenerők. Arra a kérdésemre pedig, hogy akkor mi a teendő, az volt a válasz, hogy meg kell tudni nevezni és ki kell mondani ezeknek a nevét, sokszor már önmagában ez is a segítségünkre lehet. További értetlenkedésemre – hogy egyáltalán mi lehet ezeknek az ellenerőknek a neve – még annyit tudtam meg, hogy különböző neveken nevezhetjük őket, például Belzebúbnak, Lucifernek, Ahrimánnak. Ébredés utáni első utam a számítógéphez vezetett, hogy utánanézzek mindennek, mert Lucifer neve még csak ismerősen csengett, Ahrimánt is hallottam olykor emlegetni már korábban – elsősorban a Waldorf háza táján -, de Belezebúb nevét szerintem kislány koromban nagyanyámtól hallottam utoljára. Ez az álom sokáig foglalkoztatott még, így a minap is eszembe jutott egy konkrét szituáció kapcsán.
Később, a minőséggondozással kapcsolatos egyik előadáson újra előkerült az ellenerők kérdése. Ott, akkor, abban a kontextusban hangzott el, hogy ezek tulajdonképpen azért tudnak hasznosak lenni számunkra, mert egyrészt segítenek kirostálni azokat a dolgokat amik (még) nem életképesek, másrészt a velük való küzdelem megerősít, harmadrészt pedig folyamatosan tudatos választásokra késztet bennünket.
Két évvel ezelőtt volt szerencsém látni Dornachban Rudolf Steiner és Edith Maryon közösen megalkotott, fából készült, kilenc méter magas impozáns szobrát, ami Krisztust ábrázolja Lucifer és Ahrimán társaságában, és ami az Emberiség reprezentánsa címet viseli. A szobor bal oldalán Lucifer és Ahrimán, a két kísértő és kettőjük szövetsége kerül ábrázolásra, középen pedig egy emberi alak áll, Krisztus – általa lehetünk szemtanúi annak az állapotnak, amikor az ember énje átlátja ezeket az erőket és hatással van rájuk. Az emberalak az euritmiából ismert “I” mozdulatot tesz (Ich=én): Ahrimánt bal kezével lefelé kényszeríti (a fa gyökerei szövik át a testét), jobb kezével pedig Lucifer felé egy feloldó gesztust tesz – határozottságával mindkettőjüket a helyükre parancsolja.
Lucifer és Ahrimán nem külső szereplők, hanem bennünk, a lelkünkben hatnak, nem külső ellenfélként kell ellenük küzdeni, netán elhatárolódni tőlük, kizárni, letagadni őket, hanem belül, saját magunkban kell a helyünkre tennünk azokat, és így kell velük együtt élnünk. Saját életünk egyes szituációiban könnyen a két pólus különböző oldalán találjuk magunkat: vagy a túlzott ragaszkodásba megmerevedünk bele, vagy pedig légvárakat építünk és illúziókat kergetünk. Ugyanakkor nem szükségtelen, megsemmisítésre való rosszak ezek a szereplők, hanem a saját helyükre kerülve lelki edzőinkké, segítőinkké válhatnak: mert Lucifer, a fényhozó nélkül nem léteznének művészetek, az ahrimáni erők nélkül pedig talán maga az anyag sem jött volna létre.
Engem megkönnyebbüléssel töltött el, hogy az alkotók a szobor bal felső részére elhelyeztek egy lényt, egy vigyorgó arcot, aki nem más, mint a világ humora, az egyetemes-kozmikus humor, mely nélkül a mű szerintem nem lenne teljes. Keresem most magamban ezt a fajta nézőpontot, mely nagyvonalú, feloldó és türelmes, de ezzel együtt semmiképpen sem vak, következetlen és felszínes, hanem látja, éli azt a drámát, annak minden fájdalmával és örömével együtt, ami ezen a színpadon zajlik, melynek ő is szereplője. Aki azt is tudja, hogy az elhalasztott és a félig megvívott csaták folytatása nem megkerülhető, hogy ahol épp tartunk, onnan vagyunk kénytelenek és képesek folytatni dolgainkat, hogy a látszatgyőzelmek előbb-utóbb kipukkannak, és aki ennek ellenére mégis képes keserűség nélkül jelen lenni és szívből nevetni.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Goetheanum#/media/File:Menschheitsrepresentant.jpg
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: