Sor-rend

“Lágyság keménység nélkül olyan, mint a víz part nélkül.”

A nyár mindig alkalmat nyújt egy kis visszatekintésre: hol hibáztam, milyen illúziókat kezeltem készpénzként, mit kell legközelebb másként tennem? Mert hogy a többiek hol hibáztak, az persze mindig hamarabb és világosabbnak tűnően látszik, de a saját tévedéseinket valahogy nehezebb észrevenni. Márpedig – jó esetben – csak ezeken változtathatunk. Rossz esetben meg ezeken sem. Most úgy látom, hogy az én egyik tévedésem az volt, hogy azt gondoltam, hogy a sorrendeket nem kell olyan komolyan venni. És ebből nem nagyvonalúság és rugalmasság született meg, mint ahogyan azt én szerettem volna, hanem a következetlenségünket erősítettem meg vele.

Milyen sorrendekre gondolok? Az evidens, hogy ha festeni szeretnénk egy szobát, akkor előtte kipakoljuk a bútorokat, leszedjük a polcokat, lepókhálózunk, glettelünk, alapozunk, és csak utána állunk neki mázolni. Meglehetősen furán néznénk arra a társaságra, akik azon vitatkoznak, hogy sárga legyen-e a szoba vagy kék, miközben az egyikük már az egyik oldalról kezdi festeni a neki tetsző színnel, a másikuk a másik oldalról egy másikkal, közben egy harmadik rögtön le is festi a frissen pingált felület egy részét egy harmadik színnel, és mindeközben a bútorokat senki nem vitte ki, a polcok nincsenek leszerelve, a falakon nagy lyukak és repedések vannak, bizonyos részei akár teljesen hiányoznak. És még az is lehet, hogy a parkettások is megérkeznek közben és csiszolnak.

Pedig az iskolánkban épp ezt csináljuk. Az már dereng időnként számunkra, hogy nem mindig világos, hogy egy dolognak ki is a gazdája, neki pontosan mi is a dolga, ki bízta meg ezzel, kik és mikor szólhatnak ebbe bele, mikor és kinek kell beszámolni arról, hogy mit végzett. Annak viszont kevésbé vagyunk tudatában, hogy a mindennapok akadálypályáján nem léphetünk egyből a haladó szintre, és nem kezdhetünk egyből szakmai-módszertani, netán spirituális kérdésekkel érdemben foglalkozni addig, amíg a basic akadálypályát nem teljesítettük, ahol alapvető emberi, pl. morális, önismereti, kommunikációs kérdéseket kell megoldanunk. Amíg például mi magunk sem vesszük komolyan a vállalásainkat és a feladatainkat, közös értékeinket, amíg sorozatosan megszegjük az ígéreteinket, amíg a saját projekcióinkat mások jellemvonásaként dekódoljuk, következetlenek vagyunk, tiszteletlenek, nem nézünk szembe valós motivációinkkal, nem azt mondjuk, amit gondolunk, képtelenek vagyunk meghallani mások nézőpontját, kizárjuk annak a lehetőségét, hogy mi hibázhatunk – szóval, addig amíg emberi minőségünkben nem vagyunk rendben, addig nem lehet rendben az oktatás minősége sem. Sőt! Ezekben az esetekben az oktatás minőségének a javítása azt jelenti, hogy ezeket az emberi dolgokat kell helyre tennünk. És ez nem egy opcionális alternatíva, hanem kötelező.

Én abban az illúzióban ringattam magam, hogy mindenkiben, aki a személyiségével dolgozik, abban él a belső motiváció, hogy fejlessze azt, és hajlandó és képes is erre. Meg abban, hogy ez csak idő, elszántság és kitartás kérdése, és hogy ezt előbb-utóbb mindenki magától is rászánja, hiszen belátja, hogy e nélkül nem tud jól dolgozni, mert hogy ez nem nyűg, hanem lehetőség. És azt is gondoltam, hogy ebbe az útba sok minden belefér, hiszen ezekből a szituációkból tanulhatunk, és tanulunk is, hisz ezért vagyunk itt. Nem vettem észre idejében, és nem tudtam jól elmondani az érintetteknek, hogy mi és miért nem fér bele. Hogy az nincs rendben, ha valaki miatt már a sokadik család viszi el a gyerekét, vagy marad itt, de nagyon keserű szájízzel. Hogy az sincs rendben, hogy két közvetlen kolléga nem áll szóba egymással, vagy az, hogy adott esetben nem tartjuk be a kerettantervet, a munkaköri leírásainkat, saját szervezeti és működési szabályzatunkat, házirendünket vagy szerződéseinket. 

A minap eszembe jutott egy kollégám felém irányuló, szemtől-szembe elmondott véleménye, ami nem volt túl kedvező ugyan rám nézve, de nagyon hasznosnak bizonyult. Apróság volt, annyit mondott csak – és mindezt azonnal a szituáció után -, hogy amikor leszegett fejjel, óvatosan és visszafogott indulatokkal kerestem a minél pontosabb szavakat, amivel kifejezhetem magam, akkor az kívülről úgy nézett ki, mintha mellébeszélnék. Fura módon ezt belülről én úgy éltem meg, hogy ilyenkor empatikus és toleráns vagyok. És azt is mondta, hogy amikor pedig végre szembenéztem a többiekkel, és volt a hangomban egy kis erőteljesség, akkor az nagyon tiszta beszédnek tűnt – holott én belülről ezt erőszakosságnak éreztem. A saját vakfoltjainkat ritkán látjuk mások tükrözése nélkül – ezért is vakfoltok. Persze a tükrözéshez is kell némi önismeret, különben könnyen ráaggatjuk boldog-boldogtalanra saját kivetítéseinket. És ahhoz is kell önismeret meg önfegyelem, hogy ezeket a visszajelzéseket meghalljuk, elgondolkodjunk rajtuk, és levonjuk a konzekvenciákat.

Most az látszik nekem, hogy a sorrendek igenis nagyon fontosak. Amíg nem tudjuk a testünket és a fizikai környezetünket uralni, addig a lelkünk tudatos kezelésére sem vagyunk képesek. Mások lelkének segítésére meg végképp nem. Nem lehet az egót lebontani addig, amíg előbb ki nem építettük annak jól körvonalazott határait. 

“Nemcsak azért vagyunk felelősek, amit megteszünk, hanem azért is, amit nem teszünk meg.”