Mostanában különösen foglalkoztat, hogy mit is keresek én ebben a szervezetben. Nem a tudatos, deklarált személyes szándékok és egyéni küldetés szintjén, hanem a tudattalan késztetések síkján, ott ahol a vakfoltjaim ráakadnak a szervezet csalival megtűzdelt horgára. Mivel a vakfoltoknak épp az a tulajdonságuk, hogy nem látszanak, ha pedig egybeesnek a szervezet vakfoltjaival, akkor duplán ki vannak takarva, ezért ezeket leginkább csak körbetapogatni lehet, amiben nagyon sokat tudnak segíteni olyan külső szemek és kezek, akik nem foglyai az adott szervezeti kultúrának. Az elmúlt fél év jelentős előrehaladást hozott számomra ezen a téren, mert kaptam ehhez segítséget, de az igazi áttörés pár napja következett be. Amikor úgy igazán leesett a tantusz. Nem csak a fejemben, hanem az érzések szintjén is.
Közel tíz éve már rendszeres szokásommá vált, hogy évente legalább egyszer valamilyen önismerettel kapcsolatos saját élményű csoportban veszek részt, és éppen egy ilyenről érkeztem haza a minap ezzel a “végre fülön csíptem” tapasztalással. Kellemesnek semmiképp nem mondanám ezt a tapasztalást, de hasznosnak annál inkább. Ez a mostani csoport egyébként egy főként segítő szakemberekből álló összeszokott szakmai-támogató team, akikkel kb. 2 havi rendszerességgel találkozunk, és ami megérdemelne egy külön bejegyzést is, de ennek az írásnak most nem ez a tárgya. Azt már régóta tudom a saját történetemből, hogy a szeretet és a fájdalom nálam össze vannak gubancolódva. Sokat dolgoztam az ezzel kapcsolatos érzéseimen és zsigeri reakcióimon, úgy érzem, hogy hosszú utat tettem meg, sok minden kigabalyodott, és sikerült őszintén megbékélnem ezzel a helyzettel és annak minden szereplőjével, magamat is beleértve. Már azt is sejtettem egy ideje, hogy ebben a történetben kell lennie még valami duplacsavarnak, csak éppen azt nem tudtam, hogy mi lehet az. Ez a csavarosság, duplafenekűség sokszor a szavak szintjén is tetten érhető nálam, de nem csak ott, hanem ennél mélyebb szinten, a mozdulataimban is: a mozgásos feladatokban, testgyakorlatokban jellemző rám, hogy belecsempészek egy-egy plusz mozdulatot-fordulatot, amitől valahogy feleslegesen bonyolulttá, sokszor nehezen kibogozhatóan gubancossá válik a mozgás. Azzal is szembesülnöm kellett, hogy ha az agresszió nem testi, hanem lelki síkon, a szavak szintjén történik és ellenem vagy a közvetlen környezetem ellen irányul, akkor sokszor egyszerűen észre sem veszem, simán normalitásnak tartom azt, ami abnormális. Annak ellenére, hogy nagyon figyelek arra, hogy én magam senkit ne bántsak, senkinek ne ártsak. Ami persze nem mindig sikerül, de azért összességében elég jól megy. Arra viszont nem számítottam, hogy az időm nagy részében tótágast állok… Tudtam már egy ideje, hogy keljfeljancsi vagyok, és valahogy mindig talpra állok, de azzal nem számoltam, hogy a játék másik fele az, hogy amikor talpra állok, akkor el kell, hogy borítsanak. Azt már régen tudtam, hogy a krízisben érzem otthon magam, és ezekben a helyzetekben olyan dolgokat teszek, melyek nehézsége elől mások általában elfutnak, de az eszembe sem jutott például, hogy az élveboncolás az agresszió, és ha ezt teszik velem, akkor azt nem kell a krízis automatikus velejárójának elfogadnom, hanem képesnek kell lennem megvédeni a szervezet értékeit, másokat és magamat is.
Tudtam tehát, hogy útközben azt tanultam meg, hogy ahonnan elfogadásnak kellett volna jönni, onnan leginkább bántás jött, de nem számoltam azzal, hogy eközben kiépült egy olyan hiedelmem is, hogy az elfogadáshoz törvényszerűen csak a bántáson keresztül vezethet az út. Ebben implicit módon az is benne van, hogy ahol nincs bántás, ott nincs elfogadás sem, csak hát ez utóbbiért baromi sokat kell dolgozni, amihez a fájdalom és a szenvedés is hozzátartozik…
Mindez persze magánügy. Miért írom le ide mégis? Mert arra gyanakszom, hogy a magyarországi Waldorfiában ez valamiért általános minta, általános szerep, ami ugye az ezt körülvevő kiegészítő szerepekkel együtt tud igazán élni. Valahogy így és ezért tudtam ráakadni erre a horogra. Vajon felül lehet-e ezt írni? Személyes szinten előbb-utóbb biztosan. És vajon szervezeti szinten? Ott hogy lehet ezt gyógyítani?
Egy jó hírt azért találtam ebben. Miközben azt gyakoroltam, hogy hogyan kell krízishelyzetben akár fejen állva is megmaradni, megerősödtem. Az erőm tehát megvan, csak az irányát kell megváltoztatni. Irányba kell tennem magam. A csoportban jól átbucskáztam háromszor a fejemen – remélem, ez segít.
ALATTAM a föld, FÖLÖTTEM az ég…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: