Tisztelet és bátorság az igazságra

A tavaszi szezonban kiújuló waldorfóbiám az ősz közeledtével csillapulni látszik. Kellett hozzá egy kis idő, némi pihenés, sok csönd és egyedüllét, pár száz kilométer gyaloglás, megfelelő mennyiségű munka és néhány jó beszélgetés. Ez utóbbiból mostanában szerencsére akadt egy-kettő, melynek következtében újra érzem a lelkesedésnek és az érdeklődésnek legalább a szikráját magamban. Őrizgetem ezt a szikrát, ami ha nem is lobogó tűzzé, de reményeim szerint legalább egy kis világító fénnyé növekedhet bennem. Beszélgettünk többek között a waldorfról, negyven fokban, két teljes napig hatan, hat különböző város waldorf-iskoláiból. Sok mindent hoztam haza ebből a beszélgetésből, ami nagyon áramló és megerősítő volt számomra. Azt jártuk körül, hogy egy intézményi értékelés hogyan lehet támogató és fejlődésközpontú. Nem sajnáltuk az időt a közös alapok körbejárására, a közös fókusz megtalálására, és ez a látszólag sziszifuszi és időpazarló tevékenység valójában nagyon jól megágyazott az utána következő “valódi” munkának, és igazából meggyorsította azt. Sok hasznos gondolat volt, sok fontos élmény ért, de van egy, ami most mind közül kiemelkedik számomra. Mégpedig az, hogy hogyan vagyunk képesek egymáshoz tisztelettel viszonyulni, és közben megőrizni bátorságunkat az igazsághoz. Úgy sejtem, hogy ha legalább ennyit meg tudnánk tenni, az nagyon gyógyító lenne környezetünk szereplői számára, beleértve ebbe önmagunkat is. Azt hiszem, hogy én a következő tanévemet leginkább ennek a gyakorlására fogom szentelni.