Tapasztalom, hogy a közösségek és a szervezetek olyan organikus lények, melyek valahonnan valahová tartanak: megszületnek, nőnek, kríziseik vannak, fejlődnek, meghalnak. Sokszor tapasztalom azt is, hogy a létrejöttüket megelőző ideák és gondolatok mekkora teremtő erővel bírnak, és hogy a megszületésükben már megtalálhatóak későbbi létük csírái. Vajon a mi közösségünk, ez a lény, hogyan érzi magát? Szerintem régóta beteg és szenved…A születése körül sem ment minden simán, és három évesen majdnem belehalt egy gyerekbetegségbe, aminek a következményeit a mai napig magán viseli. Egyre többet nyomja a betegágyat, sőt, időnként már mesterséges lélegeztetésre szorul. Sajnos nem nagyon van időnk törődni vele, mert mindenféle egyéb dolgokkal vagyunk elfoglalva, de néha páran odamennek, belefújnak egyet-kettőt a tüdejébe, ami a túlélésre még éppen elég. A gyógyulásra már sajnos nem.
Ha figyelemmel szemlélünk bármilyen élőlényt, sokat megtudhatunk róla. A közösségünkben láthatjuk például, hogy valójában nincsen közös ideánk, hogy a bennünket vezérlő értékeket naponta megsértjük, hogy nem egyértelmű, hogy pontosan kinek mi a kompetenciája, dolga és felelőssége, ill. mi nem, egyre kevesebb az alkotó munka, hogy sérül a bizalom, nem működünk együtt, sőt, az együttléteink egyre inkább kiüresednek és megritkulnak, hogy nem arra fókuszálunk, hogy mi magunk mit tudunk hozzátenni a közös feladathoz, hanem arra, hogy a másik miért nem tett hozzá valamit, hogy nem tartjuk be a megállapodásainkat, és hogy pénzügyi vészhelyzetről vészhelyzetre bukdácsolunk. Vajon mekkora inger kell ahhoz, hogy felébredjünk és gyógyulni kezdjünk? Vagy simán úgy járunk, mint a béka, akit hideg vízbe dobnak és fokozatosan egyre csak melegítik alatta a vizet, de a béka mégsem ugrik ki, mert azt gondolja, hogy ez még bírható? Meg még ez is, és ez is…és végül megfő. Vajon észrevesszük-e?
A túléléshez szükség lehet elszigetelődésre, időnként ez életbevágó, de a gyógyuláshoz fel kell adni túlélő státuszunkat, fel kell vállalni a közelséget és ezzel együtt az újbóli sebezhetőség kockázatát. A tisztelet és az őszinteség gyógyít, a nyomukban pedig kialakulhat az együttműködés készsége és a változtatásra való hajlandóság is. De nélkülük biztosan nem fog.
Néha úgy látom azokat, akik a szervezeti keretek kialakításában részt veszünk, mint a kikötőben a hullámtörő gátakat. Kintről a nyílt tenger hatalmas hullámai dübörögnek – ezek az egyre nehezülő társadalmi, jogi, és gazdasági követelmények -, és ezeket felfogva-lecsendesítve bent, az öbölben szelídebb vizeken lehet megpihenni és partra szállni. De mint ahogyan a megpihenés az erőgyűjtés időszaka, nem pedig a kényelmességé és lustaságé, úgy a kikötő sem egy langyos kacsaúsztató, hanem bejárat a nyílt vizekre.
Fáradtságos dolog hullámterelőnek lenni. Szintén fáradtságos egy súlyos beteget mesterségesen lélegeztetni. Ám, ha valakiből kiszállt már a lélek, annak a tüdejébe nem csak nehéz, hanem ráadásul kilátástalan dolog is levegőt fújni.
Steiner a nemzetgazdasági kurzus egyik előadásában azt mondta, hogy ahol túl kevés szellemi munka van jelen, ott azt fogják észrevenni, hogy keveset kapnak ajándékba. Például pénzt, adományt is. Ilyen módon a pénzügyi kríziseink valójában tünetek, és tudjuk, hogy nem a tüneteket kell kezelni, hanem az azokat kiváltó okokat.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: