Bár valójában az életünk minden pillanata találkozások és búcsúzások sorozatából áll, vannak időszakok, amikor nagyobb hangsúly esik az egyikre vagy a másikra. Nálam most épp a búcsúzás van soron. Az utóbbi évben több hirtelen és váratlan haláleset történt az ismerősi és baráti körömben, volt néhány válás és jó pár költözés. Nem csak mikroszinten látom ezt, hanem bárhol, amerre csak nézek, a déli határtól pár kilométerre lakva látom a menekültáradatot, azokat, akiknek még búcsúzni sem volt ideje, jönnek ezrével, ki, hogy tud, mi meg fogadjuk őket, ahogy tudjuk. Legújabban pengés kerítéssel a határon és két hét múlva talán már épp olyan típusú lőfegyvereket fogunk rájuk, mint amik elől elmenekültek hazulról. Talán még egy gyárból is származnak azok a fegyverek. Sokat gondolkodom, hogy mi is valójában a rend? És mi a védelem? És mit jelent az emberi élet tisztelete?
Közben borsódzik a hátam, hogy én már ilyet láttam, és a szüleim is, meg az összes felmenőm is a maga idejében – hát képesek vagyunk egyáltalán bármiből is tanulni? Lassan saját dédanyámnak érzem magam…Az igazi dédanyám a ’70-es évek végén azt mondta nekem, hogy kislányom, nem oroszul kell tanulni, hanem németül, meglásd, visszajön az a világ. Én meg gondoltam, hogy szegény mama, biztos túl öreg és már szenilis is egy kicsit, mert az elképzelhetetlen, hogy mi nem örök időkre leszünk orosz fennhatóság alatt. A dédmamám ezt ugyan nem érte már meg, mert a ’80-as évek közepén nyolcvanegynéhány éves korában, több háborút átélve, békésen jobb létre szenderült. Biztos vagyok benne, hogy a lelke mélyén örült neki, hogy végre itt hagyhatja ezt a világot, bár amíg jelen volt benne, mindvégig becsülettel tette, amit a sorsa kijelölt számára, nem lázadozott sosem, és valahogy még élvezni is tudta benne a hétköznapokat és az ünnepeket, a barátnőket, a sütést, az állatokat, a kertet, az unokákat. Mint ahogy ő már azt sem érte meg, hogy németek és az amerikaiak mellett aztán újabban ismét az oroszok lettek a barátaink, és talán most újra érdemes oroszul tanulni, és hogy újra embereket lőnek ezrével gödrökbe – ezúttal épp a Balkánon meg az araboknál, ja, és Ukrajnában is. És hogy újra van vasfüggöny, csak most az ország másik részén. Az már ismerős lett volna neki, hogy vannak egyenlők és egyenlőbbek, mert azt sosem hitte egy pillanatig sem, hogy ne így lenne, pedig jó pár évtizedig sulykolták belé is, hogy most itten demokrácia van, elvtársak. Ami pedig ezután következik – kiszolgáltatottság és röghözkötés, éhezés, újabb gazdasági válság, szélsőjobbos “megmentő seregek” megjelenése és közben úgy teszünk, mintha minden rendben lenne és az abnormálist normálisként éljük meg – mindezeket meg már úgyis megélte egyszer a múlt század derekán, így tulajdonképpen semmi újat nem tudna neki mutatni ez a világ.
Én értem, hogy kell a saját tapasztalat, de valaki mondja meg, hogy mikor van az, amikor végre levonjuk a konklúziókat ás tanulunk? Vagy ennek a terepe már nem ez a világ, hanem egy másik? És aztán újra kezdődik új szereplőkkel és új jelmezekben mindez, ahogy már Madách is megírta?
Ez az évem lesz az utolsó fenntartóként ebben az iskolában. Mindez eltörpül persze a fentiekhez képest. De mint ahogy minden cseppben benne van a tenger, így van ez ebben a helyzetben is. Hogy van az, hogy kapunk ajándékba egy apró kis szigetet, egy iskolát, ahol azt tehetünk, amit szeretnénk, ami szép és igaz, és mi mégis háborúsággal meg feszültséggel szemeteljük tele? Pedig mindenki jót akar. Mint ahogy kint, a nagyvilágban is. Például megvédeni egy eszmét, az igazságot bizonyítani, kiteljesíteni önmagát, számára fontos dolgokat tenni mindenáron. Ezek külön-külön, önmagunkban mind jó dolgok, igen. Mégsem áll össze belőlük egy egész. Legjobb esetben is emberek egymás mellett, időnként meg egymás ellenére, hiszen óhatatlanul is iszapbirkózást folytatunk a magunk igazáért.
Kicsit olyan ez, mintha lenne egy kórus, de nem lenne közös kotta. Vagy lenne néhány, és mindenki választhat, hogy ő mit énekelne. Néhányan tudnak kottát olvasni, néhányan nem, mégsem a kottaolvasással kezdenénk, hanem a vitával, hogy melyik kotta a legjobb, és hogy tulajdonképpen kotta sem kell, hisz improvizálni is lehet. És aztán végül úgy döntenénk, hogy tulajdonképpen mindenkinek joga van ahhoz, amit ő szeretne – de a közös éneklésig ezzel nem jutunk el. Időközben néhányan belefáradnak ebbe, és már nem is akarnak közösen énekelni, de azért itt maradnak, néhányan elmennek, néhányan csak ásítoznak, páran hazaugranak egy kicsit, aztán elfelejtenek időre visszajönni, mások háborognak, hogy igazán lehetnénk hatékonyabbak, páran épp azzal vannak elfoglalva, hogy megkeressék a hibásokat. Ja, és páraknak meg az a dolga, hogy közben a kórusügyi minisztériumnak alátámasszák, hogy ez kérem továbbra is egy kórus, mert ugyebár megfelel ezeknek és ezeknek a kritériumoknak, így hát továbbra is csak tessék utalni a kórusügyi normatívát, mert nehogy már más vacak kórusoknak járjon, nekünk meg nem, hiszen ők semmivel sem különbek, mi meg nem vagyunk vacakabbak, sőt!
Miért nem a közös éneklés, a közös feladat vezet? Hogy is van az egyén és a közösség viszonya mondjuk egy kórusban? És itt nálunk az iskolában? Tudjuk-e mitől lesz valami egyszerre közös és egyszerre egyedi? Tudjuk-e, hogy milyen kórusművet játszunk, játszanánk? Tudjuk, hogy azt milyen módon dolgozzuk fel úgy, hogy mindenkinek meglegyen benne a helye, szerepe, valóban közös produkció legyen, mindenki hozzá tudja tenni a magáért, és még a dal is megszólaljon, amikor kell? Mire fordítjuk-e az energiánkat, a mű kiválasztására, a szerepek elosztására, a kotta olvasására, a közös gyakorlásokra, arra, hogy kiknek és mit szeretnénk adni ezzel a produkcióval, vagy pedig arra, hogy nekünk kitől mi jár és mi nem jár itt?
Elméletileg tök könnyű a kérdés, de amikor saját magunkkal kapcsolatban tesszük fel, akkor vajon tudunk-e rá őszintén válaszolni? És vajon tisztában vagyunk-e vele, hogy ha nem tudatosan örökítjük tovább mindazt, amit teszünk, akkor az tudattalanul fog megtörténni? Mi az én felelősségem ebben? Mi a fenntartó felelőssége ebben? A tutimegmondás nem megoldás, és a mások helyett gondolkodás sem, nekem sem volt soha az, én sem tudtam így hatékonyan tanulni, és valószínűleg senkit sem lehet így tartósan rávezetni semmire. De hogyan lehet megteremteni a lehetőségét annak, hogy ki-ki párbeszédet folytathasson magával és a többiekkel a közösségben ezekről a kérdésekről, és az alapján jöjjünk rá valami újra? Hogy lehet a belső harcokat úgy megvívni, hogy azokból ne háborúk legyenek? Mi ennek a minimum feltétele? Mit jelent párbeszéd képesnek lenni és miért fontos ez? Mit tudok én tenni ezért?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: