Ez a Mihály időszak most különösen és másként szól hozzám. Sok vargabetű után valahogy levált a harcról a dac, a csakazértis és a mindig és miértpontén ólomsúlya, az erő így egy darabig társ nélkül maradt, hátrahőkölt kicsit, hogy mit is csináljon, majd bátran nekilódult és összetalálkozott a bizalommal. Jó párost alkottak ők így ketten, és bár a harc továbbra is harc maradt, ezután a lesz, ahogy lenni tud nyugalma vette körül. Ebben az állapotban van egyfajta megérkezettség és könnyedség, akkor is, ha maga a helyzet folyamatosan mozgásban van és nehéz. Amit eddig mondtam bizonyos helyzetekben, talán ugyanazt mondom most is, csak másként, kevésbé összeszorított foggal, és ha mégis másként hangzik így, az talán ettől lehet.
Sok minden történt mostanában, volt, aki úgy hozott áldozatot, hogy eldöntötte, nem hoz több áldozatot, és ennek nyomán ráébredtünk, hogy kérni nem csak lehet, hanem kell is. Legfeljebb nem kapjuk meg, amit kértünk, vagy nem úgy és nem akkor, de a legtöbb esetben az a válasz rá, hogy persze, akkor legyen így. Ehhez elég tisztán meg kell tudni fogalmazni, hogy mit is szeretnénk és mit nem, és a valóban fontos szinteken ez egyáltalán nem könnyű. Legalábbis nekem nem az. Ráadásul nem csak az lényeges, hogy én kérhetek, hanem az is, hogy ne menjek a másik elébe, ne vegyem el attól való jogát és felelősségét, hogy megfogalmazhassa saját kéréseit. Ezt a hibát én sokszor elkövettem, nekem ez különösen nehéz felismerés, mert sokszor nem csak a szavaikon keresztül beszélnek az emberek, de ilyenkor valószínűleg nem azonnal cselekedni, hanem inkább kérdezni kell, hogy kiderüljön, hogy ugyanazt gondoljuk-e azon, amiről azt sejtjük, hogy az ugyanaz lehet. Márpedig jó kérdéseket feltenni nem egyszerű. És nem egyszerű meghallani, nemcsak meghallgatni a választ.
És hogy valami kézzelfogható is legyen – tegnap sikerült rájönnöm valamire, amit már tudtam, végig a szemem előtt volt, mondtam is, és úgy tűnik én magam sem értettem mégsem teljesen: ha a tartalom határozza meg a formát, és bennünket az iskolánkban a közös feladat vezet, akkor a közös feladatunkból adódó egyéni feladataink és azok kapcsolódásai határozzák meg a szervezeti struktúránkat.
Attól leszünk élővé, hogy nem a halott formákat ismételgetjük, hanem felfedezzük azt, hogy itt és most mit kell tennünk. Ezzel, a szervezeti struktúránkkal voltunk több hónapja elakadva az szmsz-ünk átdolgozásánál. A közös feladatunk és az azt vezérlő alapelveink megfogalmazása után, akkor hát most a feladatok részekre bontása és leírása következik. A kör bezárult. Mikor 4-5 éve ide érkeztem, ezzel kezdtem a munkát, megnéztem, hogy milyen feladatkörök vannak és azok mit jelentenek, most pedig, sok év közös munka, a küldetésünk megfogalmazása és a folyamatleírásaink elkészítése után, újra a feladatleírások jönnek, aminek kapcsolódásai mentén körvonalazódik egy új forma, az új struktúránk. Nem pedig a régit kell megtöltenünk új tartalommal.
Ja! És hogy kinek van késztetése, kompetenciája, legitimációja javaslatot tenni minderre, ha nálunk “nincs vezetés”, mert az “nem waldorfos”? Szerintem azoknak jut eszükbe mindez, akik a feladatkapcsolódások (vagy sajnos inkább sokszor nem-kapcsolódások) metszetében dolgoznak, és akik – ha akarják, ha nem – az egész szervezetért való felelősséget hordozzák.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: