Nekem a kérés nagy szégyen?

Pár éve egyszer egy tréningen volt egy páros gyakorlat, ahol az volt a feladat, hogy először a másikkal kapcsolatos tényekről kellett beszámolnunk, majd pedig el kellett mondanunk, hogy ezek milyen érzéseket keltenek bennünk. Eddig nem is volt semmi különösebb gubanc, ám azután jött a feladat harmadik része: mondjuk el, hogy mi az, amit most szeretnénk tenni, mi az, amire szükségünk van. Itt néhány pillanatra sikerült megzavarodnom, az volt az első gondolatom, hogy nahát, mekkora marhaság már ez, hogy jön ez egyáltalán ide?! Aztán persze mondtam valamit, de végig nem tudtam napirendre térni a kérdés értelmetlensége fölött. Hogyhogy mire van szükségem? Hát itt vagyunk, itt ülünk, beszélgetünk és kész. Ezért jöttem ide, ez van, mi mást is akarhatnék egy csoportdinamikai tréningen, miért kéne egyáltalán akarnom bármit is? Különben is, egy csomó tréningen voltam már, mit akarnak még tőlem, nahát! A második meglepetés pár nap múlva ért, amikor a korábban végül mégis megfogalmazott kívánságom – beszélgetés a kertben egy pohár bor mellett – teljesült, mégpedig a páros gyakorlatban résztvevő társam jóvoltából. Alaposan összezavarodtam, pár percig nem nagyon tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel. Aztán meg ettől zavarodtam meg. Elgondolkodtam. Arra jutottam, hogy bizonyára a szokatlansága miatt lehet zavarba ejtő számomra ez az egyébként egyszerű és akár hétköznapinak is nevezhető a szituáció. Ezek szerint nem fogalmazom meg és nem teszem láthatóvá, hogy mire van szükségem? Netán nem is tudatosul bennem? Akkor lehet, hogy az sem éri el az ingerküszöbömet egyhamar, ha valamire egyáltalán nincs is szükségem? Ha például valami túl sok, netán túl kevés? Hát, ezzel bizonyára nem teszem túl egyszerűvé a környezetem helyzetét…

Aztán pár napja egy egyszerű gyakorlatot végeztünk egy euritmia foglalkozáson: a kezünkben levő almát kellett meghatározott ritmusra az egyik szomszédunknak átadnunk, miközben a másik oldali szomszédtól pedig fogadnunk kellett az általa nekünk nyújtott almát. Klassz, gondoltam, ez egyszerű. Aztán jött a csavar a következő instrukcióval: most pedig nem odaadni kell az almát, hanem elvenni. Fura élmény volt. Egyfelől az is, hogy mindig figyelmeztetnem kellett magamat, hogy most nem kell odanyújtanom, hanem legyek szépen türelemmel, amíg a másik jelzi, hogy el akarja venni – és micsoda szokatlan érzés az is, hogy el akarnak tőlem venni valamit, amit nem én magam kínálok fel! -, másfelől pedig az is, hogy nem várhattam másik oldali szomszédom felajánlására, hanem egyszerűen oda kellett nyúlnom és el kellett vennem az almát a kezéből. 

Szinte ezzel egyidőben resztoratív konfliktuskezeléssel kapcsolatos képzés volt az iskolánkban. És érdekes módon mi jelent meg egyik közös, hangsúlyos témaként? Az, hogy nem adunk egymásnak közvetlen visszajelzéseket arról, hogy egy adott dolog hogyan érint bennünket. Sokszor még csak nem is vagyunk tudatosak ebben. Ennek okán azt sem fogalmazzuk meg, hogy mire is lenne szükségünk, mert azt gondoljuk, hogy már magának ennek az igénynek a kifejezése sem lehetséges, hisz az arról árulkodik, hogy nem vagyunk kompetensek. Mert azt hisszük, hogy ha mások számára nyilvánvalóvá tesszük, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretnénk, ha nincs kontrollunk az események felett, ha netán hibázunk, akkor ez egyenlő az alkalmatlanságunkkal. Így hát az energiáink jó része arra megy el, hogy bizonygatjuk – magunk előtt is -, hogy urai vagyunk a helyzetnek, hogy épp az történik, amit szeretnénk, hogy minden rendben van, hogy semmi rendkívüli és szokatlan nincsen. Az energiánk másik részét pedig a félelem köti le: jaj, csak nehogy kiderüljön, mert akkor aztán biztosan valami szörnyű dolog történik. Hogy micsoda? Lelepleződünk. Kiderül, hogy nem tudjuk, hogy melyik darabban, melyik szerep a miénk, és megszégyenülünk. Pedig a szégyen és a szeretet nem férnek össze. Ha az egyik jelen van, akkor nem hagy helyet a másiknak. Ha pedig nem szembesülünk a hibáinkkal, akkor fejlődni sem vagyunk képesek. És egy iskola esetében elég kínos, hogy épp a tanulás útjától zárjuk el magunkat. Hiszen felnőttek lévén tanulhatnánk pl. egymástól, ill. lehetne esélyünk a fejlődésre a tudatos önnevelés során. De ha mindkettőt kizárjuk az életünkből, akkor csak a kívül felfújt lufi, belül pedig magát picire összehúzó szorongás marad, aminek a feszültsége egyfajta gőgös önteltségben oldódik ki, és a repedéseken olykor elő-előtűnik a félelem, ami arra késztet, hogy minél inkább magunkba és dogmáinkba záródjunk, és azok mögül pislogjunk egymásra. Míg végül el nem jutunk oda, hogy ez már mindenkinek annyira rossz, hogy muszáj változtatnunk rajta. Sajnos, mire idáig jutunk, akkor már néhányaknak annyira rossz, hogy már rég elmentek, vagy itt vannak még ugyan, de már csak testben – és mivel iskola vagyunk, mindez a gyerekeket is közvetlenül érinti.

Mindig felemás érzés, amikor azt hiszem valamiről, hogy ezt már én rég megdolgoztam magamban (mások meg persze még nem), aztán kiderül, hogy ollé, van másik! Mármint hogy másik, még megdolgozatlan rétege is van ugyanannak a dolognak bennem, amit eddig még csak nem is láttam. Amikor a személyes vakfoltjaim a szervezeti árnyékok horgára akadnak. A horogról való kimozdulásban nekem mindig sokat segít, ha sikerül visszatérnem ahhoz a nézőponthoz, hogy az önfejlődés fontos, ám korántsem öncélú dolog, nem az önmegvalósítás felé kell vezessen, hanem egy olyan nélkülözhetetlen eszköz, melynek segítségével mind jobban azoknak a szolgálatába tudom állítani magamat, akikért ezt az iskolát létrehoztuk.