Régóta foglalkoztat az a kérdés, hogy különféle humán szolgáltatásokat végezve (pl. tanácsadás, tanítás, gyógyítás) mitől jó igazából valaki a maga területén. Mert sok mindent meg lehet tanítani, a szakmák csínja-bínja elsajátítható, de úgy tűnik, hogy valamit meg mégsem. És ez a bizonyos “valami”, ez az x, y vagy z faktor, nem igazán leírható mindenféle terminus technicusokkal, mégis megérezzük mindannyian a másikban – ha megvan kiszimatoljuk, ha nincsen, akkor meg hiányoljuk. Ez talán “egyszerűen” csak arról szól, hogy milyen ember az, aki ezeket a tevékenységeket végzi, milyen lelkület lakik benne. Mert bármit is csinálunk, először is emberek vagyunk, és az összes többi szerepünkön ez a fajta ember-létünk, minőségünk süt át. Mert lehet, hogy két ember ugyanazt mondja, sőt, ugyanazt teszi, és mégis más, mert máshonnan fakad fel belőlük, és így már nem ugyanaz.
Amikor gyerekkoromban kérdezgették tőlem, hogy mi akarok lenni, akkor azt válaszoltam, hogy “hát jó ember”. És emlékszem, kicsit még értetlenkedtem is hozzá. Mi más is akarhatnék, ez a dolgom, nem? Az összes többi, hogy tűzoltó vagy katona, az sosem volt számomra elsődleges. Ezt a “jó embernek” levést nem úgy gondoltam, hogy jól kell viselkednem, hogy szeressenek – ennek semmi köze nem volt a dologhoz. Inkább azt éreztem, hogy van bennem valami, ami törekszik valami felé, jó akar lenni, és ebben nekem kell őt segítenem. Persze más is segítheti, és az jó, ha ezt teszi, de elsősorban ez az én dolgom. Azt hiszem, számomra ez jelenti az “életművészetet”, de ezt persze nem tudtam volna annak idején így elmondani, és nem értettem, hogy ez miért nem egyértelmű minden felnőtt számára, hisz még egy gyerek is tudja. Mint ahogy azt is tudja, hogy akkor lenne béke, ha mindenki magára vigyázna, hogy ne békétlenkedjen és ne fogjon fegyvert, és akkor nem lenne éhezés, ha mindenki, akinek van, csak egy kicsit adna a magáéból azoknak, akiknek nincs. Úgy hiszem, hogy ez a gyerekek többsége számára mindig is egyszerű és nyilvánvaló, de mire felnövünk, valahogy megbonyolítjuk, majd jobb esetben újra rájövünk.
Így visszaemlékezve, a tanáraim és nevelőim közül néhányan képesek voltak közreműködni abban, hogy jóvá válhassak, de a legtöbbektől már az is nagy teljesítménynek számított, ha nem háborgattak, hanem békén hagytak. Úgy éreztem, hogy közülük sokaknak pedig fogalma sem volt, hogyan kell hozzám, vagy egy másik emberi lényhez “hozzányúlni”. Aztán sok évvel később, már felnőttként, szülőként és segítőként szembesültem azzal, hogy ezt bizony tényleg elég sok ponton el lehet szúrni…
Mostanában elég sokat foglalkoztat a Waldorf-iskola ideája. A mindennapok waldorfos problémáival tényleg mindennap találkozom, és előbb-utóbb rájöttem, hogy ezeken nem lehet “fogást találni” csupán csak azzal, ha egymás után nap mint nap megoldjuk őket. Ez kevés. És egy idő után ki is lehet égni bennük. Az tölt vissza, ha újra és újra visszatalálok a magam “esti kérdéséhez”, ahhoz az ideához, hogy mi végre is mindez? A waldorf-iskola kapcsán pedig ahhoz, hogy miért is ez a fajta iskola.
Nemrégen elővettem pár Steiner beszédet és írást, többek közt a stuttgarti waldorf-iskola tanári kollégium alapításának alkalmából tartott 1919-es megnyitó beszédét. Ebben ezt mondja:
“Nem lehetünk pusztán pedagógusok, hanem kultúrembereknek kell lenniük a szó legnemesebb, legszebb értelmében. Eleven érdeklődést kell tanúsítanunk minden iránt, ami manapság történik korunkban, különben rossz tanárai leszünk ennek az iskolának. Nem szabad pusztán specifikus feladatainkba elmélyülnünk. Csak akkor leszünk jó tanárok, ha elevenen érdeklődünk minden iránt, ami a világban történik. A világ felé irányuló érdeklődésből kell nyernünk azt a lelkesedét, amire szükségünk van az iskola számára, és saját munkánk elvégzéséhez. Ehhez nagy szellemi rugalmasságra van szükség, továbbá arra, hogy feladatunkat odaadással végezzük. Csak abból teremthetjük meg a ma elérhetőt, ha először is érdeklődéssel fordulunk korunk nagy ínsége, másodszor pedig korunk nagy feladatai felé, melyek közül egyiket sem tudjuk eléggé nagynak elképzelni.”
Nem könnyű ráébrednünk saját magunk lelki-szellemi természetére, és hogy mi is az, ami “jóvá” akar válni bennünk. De egy segítőnek, egy tanár embernek, még ennél is nagyobb feladata és felelőssége van, a sajátjuk mellett mind a rájuk bízott gyerekek, mind pedig a velük együtt az iskoláért dolgozó kollégák lelki-szellemi természetével is tisztában kell lenniük. Ez pedig ön- és emberismeret, felelősségvállalás, tisztelet és hiteles kommunikáció nélkül elképzelhetetlen.