Advent van, a várakozás időszaka. Jól várakozni nehéz, mert az odafordulást, nyitottságot, belső aktivitást kíván tőlünk. Lehet persze várakozni ezek nélkül is, de az inkább olyan téblábolás féle, mint ahogy Beckett hősei várakoztak és morzsolták-múlatták napjaikat, amik nem álltak össze semmiféle egésszé.
Próbálok visszanyúlni magamban addig a képig, amikor 16 évvel ezelőtt az iskola első adventi ünnepén még csak egy maroknyi ember volt jelen, tele tervekkel és tenni vágyó lelkesedéssel. Valamit álmodtak, valamit akartak, létrehoztak, amit most mi viszünk tovább. De vajon mi volt az ő álmuk akkor, és mi a miénk? Ugyanaz a kép vezet bennünket? Vezet még valami bennünket? Ki az a bennünket? Sok kérdés közt keresem a szilárd alapot, azt a pontot, amin meg lehet támaszkodni, ahonnan el lehet rugaszkodni, amire egy megfeneklett autónak is szüksége van ahhoz, hogy kimozdulhasson. A lendület és az erő ehhez kevés, kell hozzá legalább egy fix pont. Van nekünk ilyen? Olyanra gondolok, amit nem csak mondunk, de élünk is. A gyerekekért csináljuk még ezt? Mit jelent ez kinek-kinek és mit jelent nekünk, együtt? Most és nekünk mit jelent az, hogy együtt? Még több kérdés…
Az ünnep mindig egy kis megállás a hétköznapokban, amikor visszatekintünk, hogy honnan is jöttünk, és előre is nézünk egyúttal, hogy vajon jó-e az irány. Hogy jó helyen vagyunk-e, ahhoz képest, ahol lenni szeretnénk. Ha őszinte vagyok magammal, akkor azt érzem, hogy én személyesen egyre kevésbé vagyok itt jó helyen. Kicsit úgy érzem magam, mint a szereplők a Harry Potterben, amikor jöttek a dementorok: elillan az öröm belőlem, fogy az életerőm, lassanként megfagy bennem a szeretet és alkalmatlannak érzem magam mindenre. Pedig épp ezek voltak az erősségeim, amik most eltűnőben vannak, ezek miatt és ezekkel tudtam itt dolgozni. Látom persze azokat a lépéseket, amiket megtettünk, nem is tartom hiábavalónak őket, de nem tudok szabadulni a “halottakat látványától a csatamezőn”, látom, hogy mi az ára ennek a Mi Nagy Toporgásunknak, és egyre több energiámba kerül élővé varázsolnom magam és kapcsolódni. Azt hiszem szaknyelven ezt hívják tanult tehetetlenségnek meg kiégésnek – gyanítom, nem csak én szenvedek tőle. A Harry Potter óta azt is tudjuk, hogy dementorok ellen a patrónus a megoldás, ami nem más, mint a szeretet erejének segítségével saját belső fényünk életben tartása. Az egyéni megoldás. De vajon mi a közös? Van még bármi, amire közösként igent tudunk mondani?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: