A részekből nem lesz egész – csak az egésznek vannak részei.
Beadtam a lemondásomat a Waldorf iskolát és óvodát fenntartó egyesület elnöki tisztségéről. Azt hiszem, ez a felismerés volt az oka. Talán hülyén hangzik…Persze ennél bővebben kifejtett okai is vannak, le is írtam azokat szép hosszú két oldalba, de a fő oka ez volt. A szervezeti. Az emberi pedig az egymás iránti tisztelet hiánya.
Próbálok visszatekinteni rá, hogy miért kerültem ebbe a helyzetbe, nekem mi tanulnivalóm van vajon belőle – hiszen a szervezeti tanulnivalót és a másokét mindig könnyebb felfedezni, de változtatni úgyis csak magamon tudok, főként ha már lemondásommal nem tekintem magam többé a szervezet képviselőjének. Volt, aki ezt feladásnak értelmezte. Nem, nem az. Határhúzás. Ha feladtam volna, az tavaly júliusban lett volna, de akkor tudatosan segítséget kértem, meghallottam, hogy nem vagyok egyedül – bár sokáig csak a fülemmel és az eszemmel, az érzés csak lassan jött meg hozzá -, és nem engedtem a zsigeri elmenekülésemnek, hanem változtattam ezen, megnéztem, hogy mi történik akkor, ha másként teszek mint szoktam. Azóta tanulságos másfél év telt el, nem volt hiábavaló, de könnyű sem. Lélekben azt hiszem májusban álltam fel, amikor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem csak, hogy nem egyfelé húzunk, de nincs is meg erre a hajlandóság, sőt, azt is lehet, hogy a csónak sem közös. De akkor még bíztam abban, hogy ezen lehet változtatni. Nem ment. Az együttműködéshez ugyanis párbeszédre van szükség, ahhoz meg minimum arra, hogy találkozzunk és beszélgessünk. Ebből néhányan tudatosan és folyamatosan kihúzták magukat – egyik esetben nem alakítottak ki semmilyen viszonyt a közös dolgokhoz, hallgattak, netán távol maradtak, másik esetben pedig közvetlen kérdések és információk nélkül bármiről-bárkiről könnyen és kétely nélkül véleményt és ítéletet mondtak, természetesen nem szemtől szembe, sokszor csak utalásokkal és elejtett fél mondatokkal, sokszor szintén távolról és messziről. Mindezeknek pedig nem lehetett semmilyen következménye. Azt hiszem mindez a félreértelmezett szabadság nevében tudott így történni. Ezáltal folyamatosan lehetetlenné vált azt, hogy kialakulhasson egy Egész, ami közös, már nem a közös feladat vezetett, már nem a gyerekek voltak a fókuszban. Persze most én is másokról beszélek, azokról a “csúnya másokról”.
Hogy mi közöm nekem ehhez? Még csak tapogatom, még benne vagyok a konklúziók levonásában, de valami olyasmi, hogy azt hiszem a passzív agressziót én eddig nem agresszióként ismertem fel (ha másokban nem, akkor nyilván magamban sem), hanem megmentésre váró krízisként, ahova nagy erőbedobással beleálltam, tulajdonképpen elkényelmesítve magam körül jó néhányakat. Végül is, ha van megmentő, akkor nem kell, ill. még kevésbé kell, mozgósítani a saját energiákat. Elrontottam a határhúzást is, túlléptem olyan szituációkon, amiken nem lett volna szabad, úgy tettem, mintha az adott helyzet rendben lett volna, és folytattam tovább a munkát. Nem kellett volna. Nem azt mondom, hogy hiábavaló volt az elmúlt időszak, de kb. olyan hatékony, mint vízben futni. Mindenesetre erősítő edzésnek nem rossz:-)
Az egyik szórólapunkon ez a Steiner idézet áll: “A nevelésben három eszköz alkalmazható sikeresen: a büntetés, a becsvágy felkeltése és a szeretet. Ami az első kettőt illeti, arról a Waldorf-iskola lemond.” Azt hiszem, későn jöttem rá, hogy a büntetés és a következmény két különböző dolog, és hogy következmények nélkül nem megy, és arra is, hogy a tiszteletteljes odafordulás és a köszönet hiánya (ami korántsem azonos a becsvágy felkeltésével) milyen romboló. És ha nincs következmény, nincs tisztelet, akkor nincsen szeretet sem. Bizonytalanság van és félelem. Ez pedig nem csak a felnőtteknek nem jó, de a gyerekeknek is árt.
Épp ezért, köszönetet szeretnék mondani azokért a dolgokért, amik magától értetődőeknek tűnnek, mégsem azok, köszönetet az összes elődnek, és minden munkatársnak és szülőnek, akik álmodtak és megcselekedték az álmaikat, köszönetet azért, hogy létrejött és működik ez az iskola, hogy vannak gyerekek, akik ide járnak, vannak tanárok, akik tanítanak, vannak munkatársak, akik sok egyéb munkát elvégeznek, vannak szülők, akik nevelik a gyerekeket, van épületünk, udvarunk, kertünk, és annyi mindenünk még! Köszönetet, hogy egymás útitársai lehettünk ezen az úton, és közben sok felesleg csiszolódott le rólunk!
Találtam egy szép leírást ami számomra kifejezi, hogy mi a munka. Köszönöm, hogy voltak emberek és helyzetek, amikor ezt átélhettem, és azért is hálás vagyok, hogy amikor úgy éreztem, hogy ez itt lehetetlenné vált, akkor eljöhettem, és nem vártam addig, amíg eltűnik belőlem a szeretet.
“Én azt mondom, az élet valóban sötétség, ha nincsen akarat,
és minden akarat vak, ha nincsen tudás,
és minden tudás hiábavaló, ha nincsen munka,
és minden munka üres, ha nincsen szeretet;
Ha pedig szeretettel dolgoztok, önmagatokat összefűzitek önmagatokkal, egymással és
Istennel.
És mit jelent az, hogy szeretettel dolgozni?
Úgy szőni gyolcsot, hogy a szálat a szívedből húzod, mintha azt a gyolcsot az viselné majd,
akit szeretsz.
Szeretve építeni a házat, mintha az lakna majd benne, akit szeretsz.
Gyengédséggel vetni el a magot, és örvendezve aratni, mintha az enné a gyümölcsöt, akit
szeretsz.
A munka a láthatóvá tett szeretet.”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: