És mégis…

Hogy van az, hogy bár úgy érzed, hogy sok mindent megpróbáltál, küzdöttél erődön felül, mégis azt látod, hogy pocsékul mennek a dolgok, hogy alig-alig halad bármi, minden szétesik, egyre többször vagyunk türelmetlenek és tiszteletlenek egymással, hogy amikor ennek megváltoztatására már semmilyen működő eszköz sincs a kezedben és tulajdonképpen fogalmad sincs, hogy mi segítene, még csak abban sem vagy biztos, hogy eddig tettél-e bármi olyat, ami előre vitt, mert bár a jó szándék vezérelt, mégis lehet, hogy inkább hiba volt a legtöbb cselekedeted, és a gondolataiddal meg az érzéseiddel eljutottál egészen a kilátástalanság meg a feladás határára, de azért mégsem adtad fel egészen, mert ott vagy és csinálod anélkül, hogy dacosan befeszülnél és folyamatosan hibásokat keresnél és utasítgatnál meg számon kérnél, igyekszel türelmes meg tisztelettel teli lenni, de azért következetes is amennyire csak tőled telik, akkor egyszer csak történik valami…Nem külső történés ez, hanem belső, de valójában ez már nem tőled függ. Egyszer csak felkelsz, és azt érzed, hogy mindegy. Nem úgy mindegy, hogy hiábavaló, hanem úgy, hogy mindegy mi történik, mert az sosem rajtad múlik teljesen, hisz tulajdonképpen azt sem tudhatod pontosan, hogy minek kellene történnie, mi az, ami tényleg előre visz, mert annyi jó szándékú ember tévedett és pusztított már annyi jó szándékú eszme nevében. Ami viszont valószínűleg számít, hogy te teszed-e a dolgod. Vagyis, hogy azt teszed-e, ami valójában a te dolgod. 

Átéltem már korábban is ezt az “és mégis” állapotot, nem dacos csakazért is ez, hanem egy pici belső szikra, vagy a inkább a fekete hamu alól előkerülő kis parázs, és mégis, újra és újra rácsodálkozom. Tudom persze, hogy ez így van, így “működik”, de hogy ott, legbelül képes vagyok-e átélni is, nem pusztán tudni, az nem tőlem függ. Ezt nem lehet akarni, ezt nem lehet csinálni, nem lehet a gondolatainkkal uralni, legfeljebb be lehet engedni. Talán meg is lehet hívni, de ez a maximum. Aztán jön, ha akar. Vagy nem. 

Eredetileg arról akartam írni, hogy amikor nyáron kenu túrán voltunk a barátainkkal, akkor (is) eszembe jutott az waldorf-iskola. Sosem kormányoztam még kenut – ezt ugye a leghátsó ülésből kell -, próbálkoztam hát vele szorgosan. Eleinte inkább nem ment mint igen, ezt látva az egyik kedves túra társunk menet közben gyorstalpaló kiképzésben részesített. Legelöl a középső lányom ült, ő elég gyakran látta kárát az anyja próbálkozásainak, és azt a módszert választotta, hogy amikor látta, hogy vészesen közelít a nádas, vagy a part akkor abbahagyta az evezést és visítozott. Ettől persze még nehezebb volt a kormányzás, szerencsére a középen ülő barátnőm ilyenkor próbált besegíteni. Később már kicsit jobban ment a dolog, így a lányom is kedvet kapott ahhoz, hogy kipróbálja, hogy milyen is kormányozni. Ő persze elölről akarta, mert hát a “főnök” az ugye elöl ül. Erő, erőkar és fizika nem számít. Kormányozott hát, mi pedig a barátnőmmel folyamatosan korrigáltuk, oldalt váltottunk az evezővel, nagyobbat eveztünk vagy kisebbet – mindenesetre folyamatosan résen kellett lenni és improvizálásra voltunk utalva. Kormányosunk persze néha elégedetlenkedett a legénységével, de azért nagyokat vihogtunk, jó idő volt, nyár, végül is élveztük. Aztán egy idő múlva rávettem a lányomat, hogy cseréljünk helyet és próbáljon meg hátulról kormányozni. Hát ez bizony sokkal vacakabbul ment – hiszen mi elöl ülve nem tudtunk korrigálni -, amiből ő azt szűrte le, hogy 1. bárki bármit mond, elölről kell kormányozni, 2. dilettáns a legénysége. Több ponton is eszembe jutott az iskola: pl. akkor most kell-e kormányos vagy nem, ha igen, elöl vagy hátul van a helye, mikor van könnyebb dolga (nyilván ha mindkét oldali evezősök egyforma erősséggel és ütemben húznak), látszik-e, hogy mit is csinál valójában, vagy csak egy ódivatú megszokott kellék, segít-e, ha szidja a többieket, ki hol tud legjobban korrigálni, erre mikor van szükség, mi van ha csak a kormányos evez, vagy mi van ha a többiek kormányoznak – szóval ilyenek. Aztán eszembe jutott egy kép, először az, amikor árral szemben kell evezni, aztán meg az, amikor még sűrűbb, ellenállóbb a közeg, pl. iszap vagy mocsár van. Ott ugye a kenuval és az evezéssel nem sokra megyünk…

Erről a kenuzásról akartam tehát írni, aztán – talán megunva a saját blogbéli sopánkodásaimat is – egyszer csak jött ez az “és mégis” állapot. Az előszele az volt, hogy valahogy új jelentést kapott számomra az, hogy tartsam oda a másik arcomat is. Képzeletben láttam a színházasok Janus arcú maszkját, aminek egyik fele szomorú, a másik pedig mosolyog. Ebből valahogy összeállt, hogy akkor hát ilyenkor a másik arcomat kell odatartanom, ha eddig a szomorú, busongós volt ott, akkor a nevetőset, hisz az a másik. 

Mihály időszak van. Úgy általában is, de ilyenkor, az ősz kezdetén különösen. A Mihály meditáció nekem arról is szól, hogy miközben van bátorságom tenni a dolgomat, merek bízni abban, hogy van bölcsesség a világban, akkor is, ha minden összedőlni látszik körülöttem. És hogy ezt az élet nevű izét hosszútávú játékra tervezték.