Ha a csend beszélni tudna

Ennek a hétnek az iskolai történései mélyen elgondolkodtattak saját magamról, az iskolánk működéséről, és arról is, hogy nekem és a gyerekeimnek valójában itt van-e a helyem. Nézeteltérésünk támadt egy kérdésben. Van ilyen. Van ilyen? Itt egyáltalán lehet ilyen? Vajon mit kezdünk vele, ha előfordul? Megbeszéljük? Vagy azt gondoljuk, hogy egyedül úgyis csak a mi látásmódunk az érvényes, és ha a másik nem e szerint látja a világot, akkor nem normális? Ám tegye, ha akarja, de ne a minket is érintő kérdésben, hiszen belátható, hogy ez erőszak az ő részéről, mert nem hagyja, hogy az legyen az egyetlen valóság, amit mi annak látunk. Így tehát szabadságunkban annyira sért minket, hogy ezt már megbeszélni sem lehet/kell, ez evidens. Ez a részéről felháborító, embertelen, undorító.

Szerintem a kérdés nem személyes, hanem elvi kérdés: nem arról szól, hogy ki a jobb, ügyesebb, rátermettebb, hanem hogy a kapcsolat, az együttműködés és a párbeszéd a rendjén való megoldása-e a dolgoknak, vagy az ítélkezés, a kirekesztés, kivetítés és a megsértődés. És arról is szól a kérdés, hogy ha pl. nem értünk egyet, akkor mindent megteszünk-e annak érdekében, hogy leüljünk egymással és azt kulturáltan kibeszéljük, vagy pedig már maga az a tény is felháborító, hogy nem értünk egyet, ezt már személyes szabadságunk megsértésének tartjuk, ezért vagy “őszintén” kipakolunk (vagyis sértőn vagdalkozunk – időnként még azt sem szemtől szembe), vagy pedig megszakítjuk a párbeszédet, hallgatunk (megsértődünk és/vagy úgy teszünk mintha semmi sem történt volna). Mindenesetre nem beszéljük meg őszintén. Vagy ha netán beszélünk, akkor sokszor mellébeszélünk, és nem arról beszélünk, amiről valójában szó van. Kerülgetjük a forró kását és közben csevegünk, fecsegünk. És ezt annyira jól megtanuljuk itt, hogy már rajta sem kapom magam, hogy én is ezt teszem…

Helyénvaló megoldás-e, hogy ha pl. valakivel bajom van, akkor nem beszélem meg vele, hanem azt mondom, hogy nem vagyok hajlandó vele együtt dolgozni. Akár évekig is hurcolom magamban a nézőpontomat, ehhez támogatást keresve másoknak azért időnként elmondom, és persze az illetőnek is jut időnként egy-egy vállrándítás, szemforgatás, nagy sóhajtás vagy keresztbefekvés egy-egy későbbi ügy kapcsán, akár a távollétében is. Nem túl látványos dolgok persze ezek, csak mérgezőek. Olyannyira, hogy tegnap szembesültem vele, hogy ez egy olyan hely, ahol ha csúnyán beszélnek velem, vagy mással a jelenlétemben, akkor hallgatok. Ez megrázott. Ez azt jelenti, hogy hozzá vagyok szokva, már észre sem veszem. Tehát mindehhez én is asszisztálok, mindezt én is segítek fenntartani. Ezt szívják magukba a gyerekeim és mások gyerekei is. Hogy a más vélemény az agresszió és durva beavatkozás mások szabadságába, de a verbális tiszteletlenség, a minősítés és ítélkezés az nem agresszió, hanem a személyes szabadságom kinyilvánítása. 

Megrázó volt ezt tapasztalnom, mert ez azt jelenti, hogy itt nincsenek határok és következmények. Hogy én sem vagyok képes megvédeni a saját határaimat, és már fel sem ismerem és elfogadhatónak tartom, amikor azt vagy másokét a jelenlétemben megsértik. És ráadásul ez egy iskola, ahol a gyerekek minden pillanatban magukba szívják az összes mintázatunkat.

A minőséggondozásunknak van egy területe, amit védelemnek nevezünk. Mit jelent ez?

A Waldorf pedagógiában a nevelésünk vezérfonala a gyermek fejlődése. Ez nem egy fentről lefelé történő hierarchikus rendszer, hanem egy partneri viszony, hiszen minden ember egyenlő. Hogy ez valóban létrejöhessen, annak a találkozás az egyedüli lehetséges formája. Minden embernek alapvető joga, hogy kapcsolatba léphessen más emberekkel bizonyos ügyek érdekében. A szerződés értelme az, hogy szerződünk arra – mint egyenrangú partnerek -, hogy közösen akarunk valamit csinálni. Ha két akarat találkozik, akkor kötünk szerződést. A szerződésben van egy láthatatlan határ, az egyik térfélen az egyik fél van, a másikon a másik, mindkettő megmondja azt, hogy ő maga mit tesz annak érdekében, hogy ez a közös cél bekövetkezzen. Nem azt mondják ki, hogy mit várnak a másiktól, hanem azt, hogy ők mivel tudnak hozzájárulni ehhez a dologhoz. 

A szerződéseknek kettős védelmi jellegük van: minden más szerződő fél számára garantálják a szerződésben vállalt (saját) szolgáltatás teljesítését (teljesítési kötelezettség), ezzel együtt biztosítják a saját felelősségi területet a másik fél túlkapásaival szemben (kompetenciavédelem).

Mivel egy szerződés alapja a közös akarat, a szerződésben foglaltak teljesítéséért mindkét fél felelős.

Vajon komolyan vesszük és betartjuk-e saját szerződéseinket?

Ma reggel véletlenül ebbe a rövid kis filmbe botlottam a neten. Ránézésre semmi köze a szerződésekhez és a határokhoz: az empátiáról szól. Mégis szorosan idetartozik. Ebben a helyzetben különösen az utolsó mondat érkezett meg jó hangosan hozzám.